Hát… fura, bolond egy világban élünk. Persze már korábban is, de amióta ránk szabadult ez a vírus, atavisztikus félelmeinket kihasználva a legabszurdabb módon manipulálnak minket. Már az is éppen elég lenne, hogy most tényleg van egy olyan új fejlemény, ami figyelmet – de nem pánikot – érdemel, orvosilag, társadalmilag, politikailag és a különféle következmények miatt gazdaságilag egyaránt. De erre még rájön a bikkfa fejű bürokrata hatalmaskodása, amellyel kihasználja a helyzetet, egyúttal még abszurdabb helyzeteket teremtve.
Egy ismerősöm megkért, hogy elutazásuk előtti meggondolatlan felajánlásomnak most tegyek eleget és hozzam el őket a bécsi repülőtérről, Schwechatról. Semmi ellenvetésem nem volt egy kis kaland ellen, de ahogyan az alakult, az nagyon sokat elmond a jelenlegi viszonyokról. Mint tudjuk, ma csak az az ember, aki ezerszer van oltva. Pontosabban annyiszor, ahányat a nagyfejű, pöffeszkedő politikus uraink a teljes káoszban össze-vissza beszélő „szakemberekre” hallgatva éppen mondanak. És ebben nincs különbség az országok között, ahol populista vezér van, ott is, de ahol nincs, még ott is állandóan ezt nyammogtatják. Most éppen a harmadik oltásnál tartanak a legtöbben, de az már feketén fehéren kiderült, hogy a vírus jóval előttünk jár, az omikron nevű variáns mint várható volt, sokkal szelídebb tüneteket okoz, viszont elképesztően fertőző, mindenkin végigmegy. Ennek egyik oka, hogy sem az eddigi oltások, sem azok ellenanyaga nem véd ellene, akik már átestek a fertőzésen. Alig van keresztimmunitás, annyi helyen mutálódott.
Ebből az következne, hogy leszoknak végre az oltogatásról, ám ennek egyelőre semmi jele. Sőt, Ausztria most szavazta meg, hogy február elsejétől fokozatosan minden állampolgár számára kötelezővé teszik. Mintha nem is hallottak volna a legújabb fejleményekről. Mintha az egész csak az erőfitogtatásról és a vakcinagyártók profitjáról szólna. Mint ahogy valószínűleg így is van. Aki tehát nincs oltva – mint mi mindnyájan – mindenféle büntetéssel szembesül. Másodrendű állampolgárnak érezheti magát a saját országában. Előző nyáron nem engedtek be a fürdőbe, merthogy nem volt oltási igazolványom. Mintha legalábbis pestises lettem volna. Holott éppen nem az oltatlanoktól kellene félni, mint azt az „Arany középút” című bejegyzésben kifejtettem. Barátaimnak kifele menet tesztet kellett csináltatniuk, visszafele jövet a karanténnal kell majd szembesülniük. Na de hogy megyek ki én? Aki nincs oltva, nincs tesztje, és egy nap alatt nem is nagyon lesz. „Tranzit a varázsszó” mondta a feleség a telefonba. „Azt kell mondanod, hogy tranzit Németországba”.
Hittem is, meg nem is, de úgy voltam vele, valahogy majd csak átjutok. Visszafelé meg legfeljebb vállalom én is a karantént, ami ma már úgyis csak hét nap és információim szerint nem nagyon szokták ellenőrizni. Egy majdnem kétéves teszteredményt találtam valahol, azt betettem, mit lehet tudni. Párom az utolsó pillanatban közölte velem, nehogy azt mondjam, családtagokat hozok el a Schwechatról, mert az a varázsszó nem működik. Pedig már éppen azt fontolgattam, hogy ezt mondom, hiszen józan ember számára ez éppúgy tranzit, mint Németország. De a bürokrata másképpen gondolkodik.
A határhoz érve azt kellett látnom, hogy tényleg nagy a sor. Két fiatal, szemüveges fiú sürgölődött a szinte kizárólag külföldi (értsd: nem magyar és nem osztrák) autók körül. Kiszállították a sofőrt, beletúrtak a dobozos autókba, kinyittatták a rakteret, megvizsgálták az igazolványaikat. Persze, ezek mind vendégmunkások voltak Kelet-Európa valamelyik országából, akikkel az M1-es is állandóan tele van és a legtöbb balesetet okozzák. Mikor hozzám ért, mondtam a varázsszót: Tranzit. „Wohin?” tette fel a kérdést. Akkor már éreztem, hogy nyert ügyem van: „Germany” válaszoltam, és láss csodát, tényleg csak intett és jó utat kívánt. Ennyi. Ennél következetlenebb intézkedést még nem pipáltam, pedig nem vagyok mai gyerek.
Úgy időzítettem, hogy az üres A4-es autópályán pont akkor érjek Schwechatra, amikor ők már kijöttek a terminálról és egy szálló előtt várnak rám. A reptér teljesen üres volt, és láttam, amint két sarkkutatónak öltözött manó áll ott egy trópusi matricákkal teleragasztott mintát imitáló bőrönddel. Egy szál pólóban kiszálltam a jól fűtött autóból a mínusz egy-két fokba és segítettem nekik bepakolni, majd mint a kés a vajon, az Exit feliratot követve már el is hagytuk a veszélyzónát. Fellélegeztem, elvégre lehetett volna a gép késése, rendőri ellenőrzés, elkeveredett bőrönd és egy rakás egyéb dolog, ami megnehezíti a randevút. Ezután már csak haza kellett érnem. Befelé jövet senkit nem láttunk a határon, a magyarokhoz az megy be, aki akar. Ki érti ezt?
2022. január
Vélemény, hozzászólás?