Milyen mély, szoros kapcsolatban vagyok a kutyámmal. Mindig ez a kettősség: természet és kultúra. A társadalom többi része annyira nem érdekel. Itt van az ősz, és egyre nagyobbakat kirándulunk a „lápon”, ahogy némi nagyképűséggel nevezem a csatornákat. Úgy nő a gomba a fasoron, mint a gomba. A keréknyomban, ahol tegnap még semmi nem volt, mára egy fél tucat kéttenyérnyire nőtt hatalmas kalapú fehér gomba fogad. A minap gumicsizmát húztam és elmentünk egy dupla nagyságú körre. Elkanyarodtam a város felé és átgázoltam azon a kis oldalágon, ahol cipővel nem lehet átkelni mert a vízügy kikövezte a beszájadzását és valaki egy gerendát tett rá keresztbe, ami visszaduzzasztotta a rétekről érkező vizet.
A túloldalon szépen kaszált kocsiúton haladhattunk tova, jólesően lépegetve a ködös őszi időben. Egyszer csak egy hatalmas nyárfa törzsét pillantottam meg a túloldalon, kétarasznyi magasságban mérnöki pontossággal körberágva: a hódok erre is jártak. Legalább negyven centiméter volt az átmérője a szegény fának, amely dőltében áteshetett erre az oldalra, de én már csak a lefűrészelt és félrehúzott törzset láttam, a kisebb ágakat, lombokat elszállították. Megdöbbentő pusztítást tud végezni akár egyetlen hód is. Ráadásul ezek a fák nem is várépítésre kellenek nekik, mint olvastam valahol, csak a foguk nő, azt kell köszörülni. Ez mindaddig nem volt gond, amíg bőven volt fa meg erdő, de most már az emberek pusztításához csatlakoznak lelkesen.
Már majdnem elértük a kivezető utat, amikor a kutya egyszercsak derékszögű kanyart vett és minden idegszálával megfeszülve, felemelt orral berohant a sűrűbe. Én továbbmentem, gondoltam, valamit érezhetett. Ám nem sokkal később kirontott megint, magasra tartott fejjel egy őz vagy szarvas medencéjét cipelve. Megdicsértem és hagytam, hogy hadd essen neki. Félelmetes szaglása lenyűgözött. Az útról semmi nem mutatta, hogy itt valahol egy dög van. Elgondolkodva sétáltam visszafelé, amikor én is megláttam: a töltés túloldalán a letaposott nádasban egy frissen megnyúzott őz vagy talán inkább fiatal szarvastehén bőre hevert, mellette egy fél gerincoszlop. Körben minden letaposva, egy csapás meg be a sűrűbe. A csizmám orrával megbillentettem a bőrt, egészen friss volt, de nem nagyon törődtek vele nyúzáskor, mert össze-vissza volt vagdalva. A gerinc meg arra utalt, hogy itt helyben széttrancsírozták a szerencsétlen állatot: ez csak orvvadász lehetett. Még szerencse, hogy nemrégen voltunk az orvvadászmúzeumban amúgy is.
Egy darabig kérődzött a friss csonton, de persze nem tudta megenni, csak a puhább részeket. A végén lebeszéltem róla, bár nem szívesen hagyta ott a zsákmányát. Ám amikor megszületett a döntés, attól kezdve már nem nézett vissza rá, tudomásul vette, hogy a mai kaland ennyi volt. Nekem azonban még lett egy élményem, a tónál, ami már régebben is madárparadicsom volt: egy hattyúcsalád lebegett szelíden, békésen a vízen. Mindkettőnket elég gyanakvóan méregettek, de végül nem mozdultak. Papa, mama, és hét idei piszkosszürkés színű, fekete csőrű csemete. A „csemeték” nagyobbak voltak a szülőknél is. Igazi szerető család, hiszen a hattyúk egy életre választanak párt maguknak.
Csak azt nem értem, a magukat természetkedvelőnek érzők között miért vannak olyanok, akik a kiürült sörös dobozokat, üdítős üvegeket, polisztirol hab tálcákat és nejlon szatyrokat ott szórják el, ahol éppen vannak vagy ahol azok kiürültek. Egyszerűen nem értem, hogy élvezhetik a kintlétet, ha közben lépten-nyomon a saját szemetükbe lépnek bele. És ez egyaránt igaz a bicikli-gyalogosút mentén sétálókra, a padon pihenőkre, a patak partján pecázókra vagy a parkolóban piknikezőkre, illetve titokban szeretkező párokra.
A tavat ősszel leengedik, részint, hogy könnyebb legyen a lehalászás, részint, mert akkor a vadmadarak is több helyen tudnak rajta megtelepedni télire. A patak is tele van velük, a tavon éjszakázó ludak meg felettem húznak el a táplálkozó helyükre a halastavak meg a folyó irányába. A téli vendégek szinte mindegyike megjött: kócsagok, kárókatonák, ludak, lilikek. Még hattyúk is tanyáznak mostanában a vízen, illetve a szántón. Vannak, akik kicsit eltévedtek a ködben. Egyetlen madár száll szembe a forgalommal. Akik nem a csapatban vannak, azok nem is ludak. Pirosan hajnallik az ég alja, a nap küzdi magát a látóhatár fölé.
A szántón gémek és kócsagok. A kárókatonák a saját fájukon üldögélnek és nem nagyon hajlandók onnan eljönni. Olyanok, mint Nemes Nagy Ágnes Szádelis meséjében a keselyű emberek. Bezzeg a szürkegém nem vár be, alig lehet róla egy távoli képet készíteni. Van egy okos kárókatona a sok üldögélő között. Ez nem a fán ül, hanem a folyóban úszkál. Jöttünkre nem reppen el, mint a többi, akik ráadásul menetirányban menekülnek, tehát előbb-utóbb megint utolérjük őket. Hanem fogja magát, lebukik és eltűnik a szemünk előtt. Ha jól csinálja – márpedig jól csinálja – akkor mögöttünk jön fel, ahol már nem kell azzal a stresszel szembenéznie, hogy a kutya ott szuszog a parton és állandóan döglött halat keres. Csak a döglött jó neki, amivel már nem kell bajlódni. Azt a nagy hidegekben akár fagyottan is megeszi és akkor nekem várni kell, amíg végez vele, vagy előre megyek és utánam rohan, szájában a hallal, megint letelepszik, rágcsál rajta, és ez így megy, míg el nem fogy a hal. A múltkor egy még élő keszeget láttam a parton, az nem érdekelte. Lehet, hogy egy kormorán szájából esett ki. Valamelyik nap vagy nyolc-tíz hattyút tanított repülni: nem szoktak erre járni, most mégis ott ültek mind a vízen és közeledtünkre hatalmas szárnycsattogással keltek útra, persze megint menetirányban. A kócsagok, gémek között vannak okosabbak, tesznek egy kört, méltatlankodva dohognak, aztán leülnek megint, mögöttünk.
Ma este a meleg, suttogó sötét szélben ballagtam szőrös barátommal. Észak felé a Göncöl szekér borult rá közvetlen közelről a közeli ház néhány pislákoló fényére és az enyhe fuvallat mintha valamilyen titkokat suttogott volna a fülembe. Pedig a titkok igazi tudói a vadlibák, akik most is ott húztak el felettem néhányan, elkésve az alkonyi vonulásról, ahogy egyet-egyet rikkantanak menet közben, az ember meg van róla győződve, hogy nagyon sokat tudnak.
Jól esett egy kicsit elüldögélni a sétányon nem olyan régen kirakott padon és nézegetni a csillagokat, amik persze ezen a városi ponton nem olyan kézzelfoghatóak és nem esnek úgy rá az emberre, mint amikor egy augusztusi éjszakán kilépsz egy közvilágítástól és fényszennyezéstől mentes területen a ház ajtaján, eloltod a villanyt és feletted semmihez nem foghatóan ott csillog tejfehéren, széles korongban a Tejút szalagja, szinte húz bele a mélységesen mély, szédítő távolságba. A Csillagok háborúja meg a legjobb planetárium sem tudja visszaadni azt az érzést, ahogy a valódi Világegyetem vesz körül.
A szuperholdról annak rendje és módja szerint lemaradtam, a vadludakat meg amúgy is érezni kell, nem fényképezni. Mert azt nem is lehet. Nem lehet visszaadni azt a hatalmas, felemelő érzést, ami eltölt akkor, amikor kiballagok a fahídra és a szó szoros értelmében több száz vadlúd húz át felettem gágogva, nyugtalanul, izegve-mozogva a lassan sötétedő ég még halvány rózsaszínen elszíneződött felhői előtt, az előírásos V alakban, amelynek egyik szára ugyan mindig hosszabb mint a másik, vagy éppen meg van törve és újra kezdődik, de a légörvények törvénye azért csak megmutatja nekik, hogyan a legcélszerűbb repülni. Szárnyat szárnyra, mindig az előtte levő vonzásában, igaz, csak egyik oldalon, de ott legalább könnyedebben, a felhajtóerő előnyeit kihasználva. Percekig mást sem lehetett hallani mint a ludak szavát, lenyűgöző volt. Próbálgattam megszámolni egy-egy ágon hányan vannak, de olyan nagy szám jött ki, hogy már lemondtam róla. Az egész eget beborították, amerre a szem ellátott, mindenütt ludak vonultak. Ilyen messziről és az én tudásommal nem lehet megállapítani, mindegyik vadlúd volt-e, mindenesetre bepótolták az eddigi hiányt. Az okosok meg is mondták, nem kell aggódni, amiért eddig nem érkeztek meg, majd megérkeznek. Most megtették. Mégpedig éppen a szuperhold utáni napon. Céltudatosan, egyenesen repültek a tó felé, észak felől érkeztek, ahol nyilván a halastavakon legeltek mostanáig.
Bezzeg a szuperhold már nem volt akkorra sehol. A kedvesem látta még előző nap, amikor a napja volt, én megnéztem az online újságban a csodaszép fotókat, amiket készítettek róla, de arra nem voltam felkészülve, ami másnap reggel ért. Ahogy kiléptem a malom takarásából és megláttam a szemközti szántó mögötti erdősávot, a fák felett a reggeli deres párában szinte kézzelfogható közelségben tűnt fel egy kicsit sápadt, fehéres és nem az esti sárgás színben a hold. Ráült a fák csúcsára és szemtelenül rám vigyorgott, mert pontosan felmérte, hogy nincs időm visszarohanni a fényképezőgépért és hogy mire a sétából visszatérek, ő addigra már sehol sem lesz. De akkor, ott, olyan tisztán láttam a krátereit, mintha Armstrong lennék, össze se kellett hozzá taposni. Állítólag most várhatok vagy 34 évig, hogy megint ilyen közel legyen.
2016
Vélemény, hozzászólás?