Elfuserált történelem

Ahhoz a generációhoz tartozom, akit telibe kapott a szocialista rendszer összeomlása. Az előttünk levőknek kicsit későn érkezett, az utánunk jövők viszont már nem értik, mit nem értünk azon, hogy ők semmire nem emlékeznek.

Lehetett volna

A történelmet nem lehet elfuserálni. Az nem olyan, mint az eszmetörténet áramlatai Koestler könyvében, hogy vissza kell hátrálni a nekifutáshoz, reculer pour miex sauter. Itt Szókratész szépséges folyóvizébe nem márthatjuk még egyszer meg a lábunkat, ahogy Sütő írja a Gyermekkor tükörcserepeiben. Ami történt, megtörtént, és egyszer történt, akár relatív az idő Einstein szerint, akár nem. Makroszinten mindenesetre irreverzibilis. Mégis folyton azon kapja magát az ember, hogy gondolkozik: nem lehetett volna-e másképp? Mindenképpen ennek a forgatókönyvnek kellett bekövetkeznie? Nincs kiút? Mekkora a társadalmi folyamatok determináltsága? Mert Marx hangzatos és fellengzős tétele a történelmi szükségszerűségről magán a szocialista és kommunista rendszereken teljesedett be a leglátványosabban. Ezekről volt megírva, hogy össze kell omlaniuk, mert nincsenek sem gazdasági, sem történelmi, sem – ahogy ők mondták – szubjektív forradalmi feltételeik. A tévében egyre másra jelennek meg olyan dokumentumfilmek, amelyek a szovjet rendszer valamilyen vonatkozásával foglalkoznak Lenin életétől a fehér hercegnők álmán keresztül Szibéria kirablásáig. Ezekből napnál világosabban kiderül, hogy egy maroknyi önjelölt csoport kényszerítette akaratát – időlegesen – egy hatalmas népre, amely csak mérhetetlen nyomora következtében nem zavarta el őket sebtiben. Amikor meg felébredtek, már késő volt. A terror lélekölő gépezete kiépült és az ellen hosszú ideig nem lehetett semmit sem tenni.

Az ősállat

Gyermekkoromban még az anyatejjel szívtuk magunkba a rendszert. Mindenki tisztában volt vele, hogy a szocializmus: megkövesült ősállat, hogy teljesen anakronisztikus és egyúttal valószínűtlen, valószerűtlen jelenség. Mégsem tudtuk elképzelni, hogy másképpen is lehetne. Bele voltunk kövesülve mi is, köszvényes tagjainkkal ugyan kinek jutott volna eszébe mozgolódni ellene? Mikor a Valóság Gorbacsov hatalomra kerülését követően egy riport, beszélgetés közepén lehozta Milovan Gyilasz merész jóslatát miszerint a peresztrojka önmagát falja fel és a meghirdetett gorbacsovi elvek után nincs megállás, a szovjet rendszer felemészti önmagát, még akkor is félve pillantottunk körbe, ha történetesen otthon, egyedül olvastuk a blaszfémikus irományt. Ugyan ki hitt volna benne, mikor ezt olvasta a Valóságban? Olyasmiről beszélt, hogy Gorbacsov kényszerpályán van, ennek vége pedig a Szovjetunió összeomlása lesz. Kimeríthetetlen tartalékokat sejtettünk még a kiszámíthatatlan és beláthatatlan erő mögött, ami a szovjetekből áradt. Volt persze mindig is néhány forrófejű, aki csakazértis, tucadszor is nekiment a falnak, elvesztette állását, félig illegalitásba kényszerült, rendőrök zaklatták és egész élete a „stencil” körül forgott. Egyeseknek közülük meg is lett a jutalma, például főpolgármesteri bársonyszék formájában. Fejébe is szállt a dicsőség, de hát olyan ez, mintha már egy más időhorizontban történne. Valahol, valahogy közben lement a függöny és bár tényszerűen emlékszünk néhány dologra, adalékra, halvány, nehezen felidézhető és sejtelmesen besorolható érzésre, a valóság az, hogy ezek a dolgok visszavonhatatlanul elmúltak és néha az az érzésem, mintha az azóta eltelt tízegynéhány évben a harminctrillió testi sejtünkkel egyetemben kicserélődött volna az a megmagyarázhatatlan és meghatározhatatlan valami, amit Én-nek hívunk.

Átmenet

Az átmeneti időszakban nyiladozni kezdtek a rések, felfoszlott itt-ott a kopott vörös vászon, kilátszott alóla nem csak a lóláb, hanem egyéb, más, értéknek vallott jelenségek, dolgok, tárgyak, személyek, eszmék. Akkoriban Csurka még nem a csurkisták vezére, hanem egy szókimondó, terebélyes és tehetséges író volt, aki lóversenyre járt és a Kossuth Klubban tartott felolvasóestjén a kettős kolbász ürügyén elmélkedve megvallotta a nyílt színen, hogy neki bizony kedvesek az októberi sajnálatos események. Ezért pedig már nem kövezte meg senki, sőt, hatalmas vastapsot kapott, mintha legalábbis valami hatalmas személyes teljesítményt nyújtott volna azzal, hogy felolvasta néhány oldalas novelláját. Talán nyújtott is, és ez a teljesítmény nem volt más, mint a személyes bátorság, gondoltuk akkor többen. Nem számoltunk azzal, hogy a rendszer csak annak engedi meg ezt a luxust, akitől nem fél, és csak azért, mert a rendszer maga is megérett a változásra, mert már az elvtársak is unták az elvtársiaskodást meg Szocsit, és csak azt akarták kivárni Moszkva felé pislogva, hogy mikor lehet váltani, mikor vethetik le végre a jó elvtárs álarcát. Az egyetlen, akit tulajdonképpen becsülni kellene, ha lehetne becsületről beszélni egy kommunista esetében, az Berecz János lenne, aki még a megváltozott politikai légkörben sem átallott kiállni vallott eszméi mellett és Pozsgai szenzációs bejelentését követően is ragaszkodott hozzá, hogy ötvenhat ellenforradalom volt. El is tűnt a süllyesztőben villámgyorsan a változások után. Igaz, Pozsgaival együtt. Mi viszont végre megengedhettük magunknak, hogy továbbgondoljuk a komoly kádári szólamot, amely szerint a szocializmust olyan emberekkel kell felépíteni, amilyenek vannak. Az akkori főnököm erre rögtön rá is vágta: Ergo: úgy is néz ki.

A kompromittált eszme

Akkoriban jöttem rá, hogy egy kompromittált eszme többet árt, mint használ, még akkor is, ha a Szirmok, virágok, koszorúk című film letargikus és depressziós rendezője szerint akik nem eszmék szerint él, az nem jó semmire. A kompromittálódott eszme viszont bomló, savanyú erjedésszagot áraszt maga körül. Ösztönösen fordul el tőle a gondolkodó ember, még akkor is, ha egyébként az eszme történetesen igaz. Márpedig kompromittálódni minden eszme kompromittálódik egyszer. Előbb, vagy utóbb. Talán azok a kivételek, amelyek soha nem jutottak hatalomra, ezért kompromittálódni sem volt esélyük. De a reformációtól a jakobinusokon át a kommunistákig minden remek eszméről kiderült, hogy a valóságban, amikor hús-vér emberek hús vér emberekre akarták ráerőltetni, akkor bizony foga lett az eszmének és sok vér folyt ebből az alkalomból. Ugyanakkor viszont van ennek az eszme dolognak egy másik olvasatja is. Konrad Lorenz szerint a lelkesedés az agresszió veszélyes előfutára, lelki motivációs tényezője. Ez a háborús előkészületek és a brit futballszurkolók viselkedése kapcsán egyaránt igazolható. Én viszont úgy gondolom, hogy az én kontrollja alá rendelt lelkesedés nagy hatásfokú és főleg kiapadhatatlan üzemanyag lehet hasznos társadalomépítő, kultúrateremtő munkák számára is.

Föld, Föld

Nem tagadom, hogy ezt az írást Márai ihlette. Könyve, a Föld-Föld a negyvenötös időszak eseményeiből indul ki, de igen messzire hatóan elemzi a történelmi sorsforduló lehetséges és nem lehetséges kimeneteit, a társadalmi változások szigorúan megszabott menetét is, közben irodalmi kitekintéssel és némi morfondírozással az írástudók felelősségéről. Ez a könyv olyan volt számomra, mint egy dejá vu: hiszen ilyet én is írhattam volna, hiszen az én életemben, éppen a legaktívabb, a leginkább befogadó korszakban ugyancsak korszakos események zajlottak. Egy ugyancsak megdönthetetlennek és begyepesedettnek, zápultan is sziklaszilárdnak hitt rendszer nagy flátusokkal telített, de végeredményében és más hasonló változásokkal egybevetve igencsak békés kimúlásának voltam tanúja. A romon azonban egyáltalán nem nőtt új virág, mint azt kissé zavaros agyú barátom időről időre monoton egyhangúsággal ismételgeti különböző, irodalminak szánt megnyilatkozásaiban. Csak egy hihetetlenül elburjánzó, színpompás dudva, amely iszalagos folyondárjaival megfojtott minden mást maga körül, hogy a kiürült, bűzhödt és enyészetszagú, de egyáltalán nem új virágait minél magasabbra tudja emelni.

Az én Föld, föld korszakomat tehát nem a második világháború egy ideig makacs önbecsapással parancsra „felszabadulás”-nak nevezett végjátéka és a nyomában villámszerű gyorsasággal kiépült és épp ezért bénító erővel ható kommunista diktatúra fémjelezte. Hanem ez utóbbinak éppúgy villámgyors és többé-kevésbé váratlan alakváltozása, átmenete az azt követően szintén bénító gyorsasággal kiépült fogyasztói társadalomba.