Reakcióidő

Fáradt vagyok. Annyit koptattam már a számat, a billentyűt, hogy megérttessem különféle egyéb elméleti konstrukciókba belekövesült embertársaimmal: nem lesz ennek jó vége. Már nincs kedvem többet papolni. De azért újból és újból megpróbálom, nehogy a vétkesek közt cinkosnak tekintsenek, nem maradhatok néma.

Az élőlények túlélése két alapvető tulajdonságuktól függ: felismerik-e a veszélyt, amely létüket, megszokott életüket fenyegeti, és ha igen, milyen gyorsan és milyen stratégiával tudnak válaszolni a veszély jelentette kihívásokra. Bár a biomechanika szószólói számára ez nem annyira egyértelmű, azért mi is a legtöbben még mindig élőlények vagyunk.

Éghajlat

Amióta James Hansen az amerikai kongresszus előtt beszámolt róla, senki nem mondhatja, hogy nem tud arról, miszerint megszokott otthonos életformánkat az éghajlat változása fenyegeti. Az más kérdés, elhiszi-e. Holott ez nem hitkérdés. Ahogyan az egyszeri tanító mondta: hinni Istenben kell, a többit tudni kell. Eleve, az emberi civilizáció egy interglaciálisban jött létre, ahol átmenetileg az élet és a civilizáció fejlődéséhez rendkívül alkalmas körülmények alakultak ki. Elvileg most egy újabb jégkorszak felé kellene haladnunk, ha igazuk van a klímakutatóknak, akik a precessziós év okozta tengely ingással és még egy sor más tényezővel magyarázzák, hogy a Föld alapvetően barátságos és számunkra kedvező éghajlata időnként miért csap át kevésbé barátságos és kevésbé kedvező változatba.

Egybites megoldás

Csakhogy mégsem ez tűnik lenni. Hanem éppen ellenkezőleg, a bolygó átlaghőmérsékletének emelkedése megbolygatja azt a kényes elosztási mechanizmust, ami jelenleg a napfény a légkört és a felszínt elért hányadának energiáját az Egyenlítő felől, ahol a legtöbb érkezik, a sarkok felé kiegyenlíti. Ezért marhaság, ha egy volt amerikai elnök nem hisz az éghajlatváltozásban, csak mert New Yorkban tombol a hóvihar. És ezért nem túl célravezető melegedő éghajlatról beszélni, mert az csak tendenciájában, statisztikailag és ráadásul nem is mindenhol igaz. Arról hosszas értekezést lehetne írni, miért félrevezető, téves, helytelen és önpusztító stratégia a változás komplex okai közül egyetlen elemre, a szerencsétlen szén-dioxidra (ami a legtermészetesebb vegyületek egyike) kenni az egészet és egyetlen következményt, az átlaghőmérséklet emelkedését tenni meg mutatónak.

Időjárás

Egészen más tészta ugyanis az időjárás. Az időjárás az éghajlat nap mint nap tapasztalható helyi kifejeződése. És ez valóban okoz fejtörést a világ legtöbb részén. Éppen azért, mert vannak helyek, ahol hidegebbre fordul, de nagy átlagban inkább enyhébb, melegebb, vagy forróbb időjárásra számíthatunk, már attól függően, hol tett le minket annak idején a gólya (hacsak addig nem fészkelődtünk, míg valahova máshova nem sikerült áttelepülnünk, lásd migráció: be, ki, el, ide, oda). Plusz népvándorlás, aminek mellesleg szintén lehettek klimatikus okai.

A Kárpát-medencében az éghajlat általánosságban enyhébb lesz, ami azonban azt jelenti, hogy a víz eloszlásának mintázata is megváltozik. És ezt már érezzük is a bőrünkön, többek között az idei hihetetlenül aszályos nyár után a hihetetlenül csapadékos – ámde gyakorlatilag fagymentes – tél okán. Az időbeli eloszlást a térbeli eloszlás változása is követi. És itt már az ember füle mögött közvetlenül is nagyon sok vaj van.

Eocén program és más úri huncutságok

Amikor a szocializmus dicső időszakában meghirdetett eocén programmal leállt a pártvezetés, a Dunántúl fellélegzett és a depressziós művelésbe vont bányák bezárásával elkezdett visszatérni a Gerecse, a Bakony és a Balaton felvidék karsztvíz készlete. Többek között a Tapolcai tavasbarlangé vagy a tatai Fényes forrásé.

Hurrá. Visszajön a víz. Ja nem, mégsem. Az éghajlatváltozás helyi hatásaként megvalósuló időjárási anomáliák miatt párolgása sokkal gyorsabb, és ha ez nem lenne elég, a Gerecse alól történetesen elviszik Komáromba. Merthogy ott akkumulátor gyárat kell építeni kedves ferdeszemű barátainknak, akik a környezetvédő elektromos autókhoz készítik az azok lelkét adó értékes összetevőt.

Gyerekkoromban Kecskeméten és környékén bőségesen volt talajvíz, gémeskutakkal húztuk és pár méter zsineg elég volt, hogy a zekkerbe tett görögdinnyét vagy vajat be lehessen hűteni. (Hűtőszekrény egyáltalán nem volt, te jó isten, hogy lehetett egyáltalán életben maradni? Hát így.) Ma a talajvíz eltűnt, hat méterrel van alacsonyabban a szintje, vagy ahol még van, növényvédőszerrel, műtrágyával szennyezett. De a vízügy nem esik kétségbe: két mély fúrt kútjuk is van, a nagyobbik immár 400 méterről hozza fel a rétegvizet a szomjas város számára.

És a fejlődés nem áll meg. Az unió – és vele kivételes összhangban a magyar kormány – kitalálta, hogy ne legyünk annyira Ázsia-függők akku ügyben, gyártsunk mi is villamos tároló egységeket. Mellesleg ázsiai (koreai, kínai, stb.) beruházásban, de legalább kies honainkban. Például Debrecenben, a természetföldrajzilag is csapadékhiányos Alföld kellős közepén, ahonnan a szép emlékű 19. században boldog tudatlansággal még a felszíni vizeket is levezették – ahogyan azóta is teszik szorgalmasan – és most félsivatagos szikes puszta veszi körül. Honnan lesz itt víz? Hát természetesen itt is a felszín alól. Azt nem veszélyezteti az éghajlat változás és a Kárpát-medence kiszáradása.

Ezzel a jolly-joker megoldással csak egy baj van: míg a talajvíz az évente eső csapadékkal pótlódott – amíg belvízcsatornákkal ügyesen meg nem szabadultunk tőle –, a rétegvizek anyaga nem egy év alatt keletkezett. Ezek mélyebben fekvő, a talajvíztől egy vizet át nem eresztő réteggel elválasztott vízadó tárolóból származó, ásványi anyagban gazdag, jelenleg még tiszta és egészséges vízbázisok. A földtani viszonyoktól függően azonban van olyan, amely több száz, több ezer, de olyan is, ami csak évmilliók alatt pótlódik, ha egyszer kiszipkáztuk. Hogy elég van még ott, ahol ez volt? Hát… nincs.

Kincs ami (még) van

A felszín alatti vizkincset is ki lehet meríteni, le lehet szívni, sok helyen már meg is történt, és ennek több következménye is van. Az egyik, amit mindenki ismer, hogy a talaj szikesedni kezd, mert ha mélyvízzel locsolják a csapadék helyett a terményeket, a víz elpárolog, a só ottmarad. A kipumpált víz helyén pedig egy lyuk keletkezik. Ha olyan területről van szó, amit az idők során az itt átfolyó folyók töltöttek fel, mint amilyen az Alföldünk is, akkor a kellő szilárdsággal nem rendelkező, üledékes, folyóvölgyi rétegek összeroppannak a saját súlyuk alatt és az egész vidék süllyedni kezd. No nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy a házak fala megrepedjen és életveszélyessé váljanak. Ami pedig a leginkább említésre méltó következmény: ha többet vettünk ki, mint amennyi ugyanannyi idő alatt elfogy, akkor nem lesz többé felszín alatti víz. Sem. Mert ha az Alpok és/vagy a Kárpátok jégsapkája elolvad – jó úton halad feléje – akkor felszíni vizeink is igencsak átalakulnak és hozamuk jó eséllyel drasztikusan csökkenni fog.

Business as usual

És ha mindez nem lenne elég, akkor városunkban több mint egymilliárd forintért csinálnak vízelvezetést. Irgalmatlan felfordulással, utak lezárásával behemót, négyszögletes, felszín alá ásott betoncsatornát készítenek, hogy ami csapadék esetleg érkezik, az se maradjon meg, szivárogjon be, hanem tűnjön el a balfenéken egy vékonyka malomárokba, ami kétséges, hogyan bír majd megbirkózni a rázúdúló terheléssel. Ezt nevezik szaknyelven befogadónak. Még mindig itt tartunk. Meg akarunk szabadulni a feleslegesnek tartott csapadéktól. Ami vagy hirtelen, vagy télen érkezik és a hölgyek cipője mindkét esetben vizes lesz, amikor kénytelenek valami miatt a szabad ég alatt kiszállni az elektromos BMW-ből. A szekér megy tovább a szakadék felé, megszokásból, lendületből, valamint azért, mert igen sok érdek ezt kívánja. De nem az emberek érdeke. Csak egyeseké. Meg a személytelen tőkéé. És a még személytelenebb technológiáé. Ami egyébként összefügg: a technológia (ellentétben a valódi tudománnyal) egyáltalán nem a mi boldogulásunkat, hanem a tőke gyarapodását szolgálja.

Dínók és politikusok

Mint ismeretes, a dínók egyszer csak fogták magukat és kihaltak. Bár ma már más okokkal magyarázzák, én a középiskolában még tanultam egy nagyon fontos szempontot: a dinoszauruszok nagyok voltak. Olyan nagyok, hogy a testükben található idegek ingerületvezető képessége nem tudott lépést tartani a környezetük változásával, és ezért nagyon lassan reagáltak az eseményekre. Ha például egy fürge kis emlős elkezdte rágcsálni a lábujjukat, lehet, hogy már a talppárnánál tartott, mire észrevették. Minél nagyobb társadalmi intézményekbe szerveződünk, nekünk is annál lassabb lesz a reakciókészségünk. Hogy konkrét példát mondjak, már régen nem olyan törvényeket és jogszabályokat kellene hozni, amelyek a víz levezetését teszik az ezzel foglalkozók számára kötelezővé, hanem az egyre kevesebb és egyre egyenlőtlenebbül megoszló csapadék visszatartását, megőrzését, elraktározását a nehezebb időkre. És persze ezt sem beton monstrumokkal, hanem a talaj, a növényzet, az élet segítségével. A gazdálkodókat pedig nem arra kellene ösztönözni, hogy mindenhol gabonát, intenzív növénykultúrákat akarjanak termelni, hanem hagyjanak helyet a víznek is: legelőkön, gyümölcsösben, lápokon, tavakban, vizenyős területeken. Akármit is diktál a „gazdasági racionalitás”, ami mellesleg maga a megtestesült irracionalitás, ha a természet oldaláról nézzük. Akkor még talán lenne valami remény.

2023. február