Elvarázsolt kert

2022

Tavasz

Délután elhoztam palántákat, elültettem a csiga által megevettek helyére. Permetezni kell, még a magnólia is döglődik. Szombaton nekiálltam bekeverni a tavaly megvásárolt káliszappant és alkonyatkor lepermeteztem a tetveket, amelyek szokás szerint a gyümölcsfákkal és a rózsával kezdték, de bármire át tudnak menni, ha nagyon akarnak. Most viszont nem vegyszert kapnak, csak szappant, ezzel nyugodtan annyiszor tudom kezelni a fákat, ahányszor csak akarom. 

Rózsa és lonc illata száll a kertben, pirosodik a cseresznye és nemsokára teljesen érett lesz az eper. A zöld növények pedig burjánzanak, lassan kezd kialakulni az a dzsungel, amit elképzeltem. Ha most kinézek a kertre, sehol nem látok mást, csak zöld növényzetet, belátni már csak a magasból és csak a kert egy kicsi részére lehet. A kis fák megnőttek, a cseresznye akkora árnyékot is ad, hogy a kiwi mögötte nem nagyon kap napfényt, meg is sárgult. A szőlő, a lila akác, a lonc és most már az iszalag indái is mindenütt ott vannak, beindult a vadszőlő, amivel a kocsibeállót akarom befuttatni és a rózsa pedig olyan mennyiségben virágzik, hogy meg kellett támasztani, ne dőljön el a saját súlyától. 

Nyár

Azt kell mondjam, boldogságközeli állapotban vagyok. Most, hogy fizikailag teljesen rendbejöttem, anyagilag aránylag stabilan állok, szakmailag érdekes dolgokat csinálok és közben egy csodálatos, természetközeli környezetben élek, egy olyan nővel, akivel nagyon jól megértjük egymást, elfogadjuk egymás rigolyáit és ez nem megy a kapcsolatunk rovására, szóval eléggé kevés dolgot tudnék mondani, ami miatt aggódnom kellene. Leginkább azt, hogy kezdem úgy érezni, egy rendőrállamban élek, amely a horthyzmus és szocializmus képmutatással és demagógiával nyakon öntött, összekevert és felmelegített kotyvaléka, pár ezer közvetlen haszonélvezővel, egy egyre szélesedő kiszolgáló réteggel és hárommillió agyatlan zombi szavazógéppel a háta mögött. Ez az egyetlen, ami szorongásra ad okot, és ha nem éppen abban az élethelyzetben lennék, amikor engem már annyira nem érint a dolog, bizony jobban aggódnék. A gyerekeimet még és már nem érinti, majd ha családot alapítanak, akkor kell átgondolni nekik, mit lépnek. Halljuk, olvassuk a híreket, egészen gáz, ami az oktatásban folyik. Az egészségügy dettó, szerencsére amíg egészségesek vagyunk, addig nem nagyon érint. 

De ha kilépek a kertbe, körbevesz a csend, a nyugalom, látom hogyan érik a gyümölcs, nőnek a fák, a bokrok, milyen jól érzik magukat az állataim, akkor bizony nem tudok szorongani. Elmúlik a rosszkedvem, most is kimozdultam a tespedtségből, amihez jelentős mértékben hozzájárult, hogy érik a barack, ma szedtem le az utolsó szemeket, elképesztően finom és ízletes, gyerekkorom ízeit idézi. Minden nap a megszokott rutinnal telik, de ez nemhogy nem unalmas, hanem mindig arra riadok fel, hogy bizony már megint elment egy kellemes, szórakoztató nap, amikor sok élvezetes dolgot csináltam, és csak az zavar, hogy ez egyúttal azt is jelenti, eggyel kevesebb van hátra. 

Csütörtök reggel tragédia történt a kertben. Cicu elkapott egy kisrigót. Annyira gyorsan történt, hogy mire észbekaptam, miért sikoltoznak a szülők olyan kétségbeesetten, már hozta is ki a bokor alól, ahova, gondolom, beesett szegény, és eltűnt vele az asztal alatt. Mire a kutyával visszaértünk, már semmi nem mutatta az eseményeket. Viszont folyton esik az eső. Ez egyébként tök jó, mert a kertnek nagyon kell.

Az élet bizony halállal is jár. Reggel egy kiscica kuporgott a kertkapuban. A kutya rá se hederített. El kellett mennem otthonról, a párom írt egy sms-t, hogy „Meghalt a kiscica. Szerintem Cicu nyírta ki.” De nem. Egyrészt, amikor hazaértem és kimentem hozzá, kiderült, hogy még él, másrészt semmilyen seb nem volt rajta, ellenben görcsben feszült az egész teste: mérgezés. Elvittem az állatorvoshoz, aki elaltatta, nem lehetett már mit csinálni vele. 

Ősz

Remek idő van. Lágy, igazi ősz, a növények magukhoz tértek, kicsit permetező eső esik egy-két naponta, minden zöldell, érik a dió, a saját dióm a kerítésen kívül telepített gerillafáról, és így tovább. Minden nap kimegyek leszedni ami éppen lehullott, de majd le is akarom verni a maradékot. Friss, ropogós, csak az az egy baja, hogy nehezen lehet kicsalogatni a kemény és benőtt csonthéjból. Ez azonban a garancia arra, hogy a féreg sem tud belemenni: több olyat találtam, aminek a héjában kukacnyomok voltak, de a belseje teljesen ép maradt. 

Hihetetlen a természet. A múltkor véletlenül az egyik paradicsomnövénynek a tövéhez menő szárát vágtam le a leszáradt helyett. Így gyakorlatilag kivégeztem szegényt. A nagyját elvittem a komposztra, de egy kisebb szár rengeteg apró koktélparadicsom kezdeménnyel beesett a rózsa közé, és csak most, hetekkel később vettem észre: a semmiből a semmibe vezető kis száraz száracskán sorakoznak az érett paradicsomok! Még volt benne annyi élet, hogy a tápláló talajtól megfosztva is megérlelte gyermekeit. Ilyenkor azért azt mondom, le a kalappal a mindenható, nagyszerű világ előtt. 

Az uborka is csodákra képes. Egy igazi kertész biztosan dobna egy hátast, de az én két uborka palántám nem az uborkafára, hanem a fotínia lombjai közé kapaszkodott fel, ezzel megkímélve magát a nyári aszály nagyjától és most ontja a termést. Ám az uborka nagyon szégyenlős, különösen ha a fotínia fán van, és úgy elbújik, hogy sokszor csak célzott kutakodással lehet kideríteni, hogy bizony van még ott egy szépen fejlett példány, csak éppen nem vettük észre. Ezért már sok kellemes meglepetést okozott, amikor azt hittem, vége, letermett, nem lesz több. Ráadásul az íze olyan remek, hogy csak úgy csupaszon is élvezet fogyasztani, vagy sóval, kenyérrel, de salátát is csináltam egyszer belőle, amikor a legbővebben lehetett szüretelni. 

Tél

Még nincs itt, késik, mint mostanában mindig. De a növények már érzik, hogy nincs sok hátra. A mai szél leverte az utolsó leveleket is, lehet takarítani. Szégyenlősen dideregnek az ágak a szélben és már nem takarnak semmit. Megint eltelt egy év, várhatunk a megújulásra, az új életre. Szinte hihetetlen, hogy ez a csúf, kopasz kert milyen buja volt a tavasszal, a nyáron, és még ősszel is sokáig. Hát nem ez az igazi varázslat?