Írek

A zene, a zene

Abban a pillanatban, hogy beléptünk a terembe, megcsapott a zene. Először is, alig lehetett beférni, az ajtóig nyúlt az egyik pad, amelyen, a belépőnek háttal, ott ült Fiona Fore-ból, ahogyan a környéken ismerik. A legjobb box-player, azaz harmonikás a megyében. Az apróka helyiségben egymást érték a vendégek, egyik érdekesebb jelenség mint a másik. 

A kocsmárosné a pult mögött állt és azt figyelte, ki jelez. Mozogni nem lehetett, a sör és az ellenérték a kezek között vándorolt a rendelő vendéghez és vissza a kocsmárosnéhoz. Nem mindenki sört ivott, sokan kávét szopogattak, mások üdítőt. Burgonyapelyhet rágcsáltak, szemmel láthatóan nem az volt a cél , hogy lerészegedjenek vagy berúgjanak. Anélkül is jól érezték magukat. Fantasztikus, hogy egy egyszerű falusi kocsmában milyen hangulat van és hogy ezek az emberek mennyire szeretik a zenét. Egyszerű munkások, akik szombat este, ahelyett, hogy a tévé előtt ülnének otthon, este tíz órakor elmennek a kocsmába és éjjel egyig ott úgy tudják jól érezni magukat, hogy közben se le nem részegednek, se trágárságokat nem hordanak össze, hanem élő, in situ formában megőrzik a kultúrájukat, nem gépzenét hallgatnak hanem maguk csinálják, maguknak.

Zenészek

Bárki beszállhat, aki úgy érzi, szükséges egyet énekelnie vagy zenélnie. A mindenütt ott csellengő amerikaiakból ide is jutott kettő. Az egyik Lawrence Taylor a Maynooth-i Egyetem antropológia tanszékének professzora, egy New York-i zsidó intellektuel, aki örökre letelepedett ezen a vidéken és igyekszik jól érezni magát. A másik Phil Davis, aki teljesen úgy néz ki, mint Scott Pittman, nem volt meglepő tehát, amikor Jack közölte, hogy ő is amerikai. Zenét tanult, PhD-je van belőle és ide jár gyakorolni. 

Eddy bácsi, a hegedűs, a távollátó szemüvegével, amely mindkét szemgolyóját méreten felülire nagyította és ettől úgy nézett ki, mint valami bölcs bagoly, úgy ült ott, mintha háromig sem tudott volna számolni. Nyakkendőjének a vékonyabb szára hosszabb volt, mint a széles fele, lógott le a pocakján túl a két lába közé, amiket, mint afféle totyakos vénemberek, széttárva tartott ülés közben. Csak a füleivel figyelte a zenét, néha belehúzott, máskor egyedül kezdett el cincogni valami melódiát, amit a többiek aztán áhítatosnak nem nevezhető, de figyelmes csöndben hallgattak.

Csak Mike McCofferty hangoskodott időnként, végig piszkálva az egész társaságot, mindenkitől akart valamit, hol sorsjegyet, tombolát mifenét aláíratni, hol meg csak hülye megjegyzéseket tenni. Dús hajzata és a kulcscsontjáig leérő szakálla egyaránt teljesen fehér volt, mintha kimosták volna, élénk ellentétben borvörös orrával és kerek krumpliképével. Az egész este folyamán ő volt az egyetlen részeg a helyiségben, pedig sokan követték, váltották egymást, de senki más nem rúgott be. Ő is inkább feltűnési viszketegségből izgett-mozgott ide-oda és nem azért, mintha nem tudott volna megállni a lábán. Időnként próbálkozott Fionával, ilyenkor a mindig meglévő jókedv eltűnt egy másodpercre a lány arcáról és nagyon határozottan ellökte Mike-ot. 

Kanalak

A második sör után Jack is belejött a zenébe, leült az asztalhoz. Kivette az egyik kávésbögréből a kanalat, lerázta róla a kávét és próbaképpen egyszer-kétszer odaverte az asztalhoz. Aztán kerített magának egy másik kanalat és a végén teljes lelkesedéssel kanalazott, ami azt jelenti, hogy az ember a tenyere, ujjai és az asztal felhasználásával egymáshoz illetve az asztalhoz veri a kanalakat, pattogó, kasztanyettaszerű kísérő hangot adva ezzel a muzsikának. 

– Cork megyében az egyik kocsmában volt egy alak, úgy hívták Johnny, The Spoons – mesélte Larry. – Bármit játszottak is a zenészek, ő kanálon kísérte őket. Volt egyszer, hogy meghívták a híres hegedűst, aki játszott velük és később a zenét CD-n ki is adta. De Johnny, aki akkor nem volt ott, nem tudta a kanalait bevetni. Úgy döntött, hogy a felvétel nagyon jó, de hiányzanak belőle a kanalak. Megvette a CD-t, feltette egy lejátszóra, mellé odaállított egy magnót, és alájátszott a kanalaival. Aztán a magnófelvételt a hegedűs kezébe nyomta, ajándék gyanánt. 

– Ez a Mike olyan, hogy nem kellene neki parókát feltenni, ha Mikulást akarnak játszani – mondta Jack. – Megvan neki az egész készlet. 

Alan, a favágó csillogó, egészen világos tengerkék szemeit mélyen lehunyta amikor a fémfurulyát megszólaltatta, mintha minden izével, idegszálával a belőle kicsalogatott hangokat hallgatná. Időről időre felkapta a bodhran dobot és azt simogatta, alig hallhatóan ütögette. Amikor egyszer véletlenül nagyobbat pöccentett rajta, rögtön rászólt a dobjára: „Pszt!”, mintha a túl hangos dobütés természet ellen való vétek lenne. Ennek következtében, bár ott ültünk a zenészek között, szinte a zenében benne, egyáltalán nem volt nehéz kommunikálni, még akkor is tudtunk beszélgetni, amikor egy-egy számot játszottak éppen. 

Blamázs

A szelíd favágó vagy kétszer megjegyezte, hogy most nekem kellene énekelnem. Már komolyan fontolgattam, mit énekeljek, persze semmi nem jutott az eszembe csak az, hogy ezek nem tudják milyen az, amikor én énekelek. Szerencsémre – és a nagyérdemű szerencséjére – a fanyűvő aztán megfeledkezett erről az indítványáról. 

Később megérkezett egy úr, aki úgy nézett ki, mintha a Csillagok háborújának valamelyik szörnyét keresztezték volna a Notre-Dame-i toronyőrrel. Két elálló füle mint az elefánté szinte lebegett majdnem kopasz fejének az oldalán, amelyen csak annyi haj volt, hogy a világ minden égtája felé szétállhasson. Mikor már őt is átjárta a zene szelleme, két egyfontos érmével verte az asztalt, ütemre, miközben mélyen előrehajolt, hogy nem lehetett látni, csak a néhány szál haját a feje búbján. Szája messze szétszaladt a lapátfülei irányába, szemei viszont mélyen belesüppedtek gumiarcába, úgyhogy ha a csúnyaságról valamilyen vizuális demonstrációt akarna tartani az ember, ezt az arcot feltétlenül bele kellene venni.

Írország, Co. Westmeath, Fore, 2000. április 15.