Tízéves háború

Illúziók

Ne legyenek illúzióink. A Nyugat csak addig és csak annyit segít Ukrajnának, amennyit és ameddig az érdeke diktálja, közben ügyelve rá, hogy nehogy felboruljon az erőegyensúly.

Ugyanakkor Oroszországgal nekünk azért is jó kapcsolatokat kellene ápolni, mert eléggé rá vagyunk utalva. Hiszen ez a baj a nyugati országokkal is, ők is rá vannak utalva. A lényeg: ha a nyugatiak nem bojkottálják az oroszokat, akkor minden fizetéssel a háborút finanszírozzák. Ha viszont bojkottálják, keleti önkényuraktól, arab sejkektől kénytelenek energia hordozót vásárolni, vagy az amerikai olajpalára és palagázra vannak utalva, amelynek horribilis a környezeti kára. Az is elgondolkodtató, hogy csak a régi arzenált küldik az ukránoknak, nehogy a friss fejlesztés orosz kezekbe jusson (meg az kell nekik is). Zelenszkij, aki igazi hőssé nőtte ki magát, pedig meg is jegyzi minden alkalommal, hogy modernebb fegyverekkel már kiverték volna az oroszokat. Mindez persze nem legitimálja az erőszakot, mint ahogy a tornyok lebombázása sem legitimálta jobban az iraki beavatkozást. Putyin tényleg meg van zavarodva és nem fog tudni jól kijönni belőle, mint Lukasenka tavaly a fehérorosz tüntetések erőszakos elnyomásából.

Már vártam

De hát nem is ez a lényeg, hanem, hogy megérkezett az a háborús konfliktus, amit már nagyon vártam, mert benne volt a levegőben. Hiszen gondoljunk csak bele. A II. világháború alatt bebizonyosodott, hogy a szélsőséges rezsimek korlátlan támogatása nem vezet jóra, mert túlságosan erősen rázza meg a fogyasztói rétegeket, és ez nem érdeke a fogyasztás apostolainak. Azóta ezért átlagosan tízévente robbantanak ki helyi háborúkat (főként az amerikaiak, és persze a brit, svéd, indiai, stb. fegyveripar lobbistáinak hatására a bornírt politikusok) – valahol a világban, ahová aztán be lehet avatkozni, holott elvileg semmi közük hozzá. A lobbistáknak azonban csak az a fontos, hogy az arzenált el lehessen valahol sütni és lehessen újakat eladni az államok vezetőinek.

Nézzük sorban: 

Japán 1945

• Japán már a teljes összeomlás szélén volt, katonailag semmi nem indokolta 1945. augusztusában, hogy polgári lakosság ellen bevessék az atomfegyvert Hirosima és Nagaszaki területén. Az amerikai héják mégis ragaszkodtak hozzá, hogy kipróbálják új játékszerüket. Ez azonban túl jól sikerült, akkora lett az utóhatása, hogy azóta egyik oldalon sem próbálkozott vele senki, nem mellesleg azért sem, mert irányíthatatlan és alattomos, generációkra kiterjedő egészségügyi hatásai akár az agresszorra is visszaüthetnek.  

Korea 1953

• De semmi baj, jött Korea. Ez a mai napig szépen tejel és a régi elvre épül: oszd meg és uralkodj, akárcsak Európában a németek esetében: a két megszálló hatalom, a Szovjetunió és az USA álltak egymással szemben itt is, a szétesett orosz birodalom szerepét azóta Kína vette át, az tartja életben Kim Dzsongun bábállamát. 

Vietnám 1964

• 1964 Vietnám. Itt az amerikaiak jól kijátszották magukat, bár ezt sem ők kezdték, a korábbi francia gyarmattartók keveredtek először bele még 1955-ben. Viszont a propaganda olyan jól működött, hogy a közhittel ellentétben nem csak besorozott katonák mentek az USA-ból a frontra, hanem háromnegyedük önkéntesként ártotta bele magát, amit azután eléggé megbánt. Viszont ki lehetett próbálni az őserdők lombját elpusztító defóliánsokat. Igaz, az Agent Orange néven elhíresült és a Monsanto nagyvállalat által gyártott anyag idegméregként is hat, de hát főként csak kis vietkongok pusztultak el vagy nyomorodtak meg általa, az meg sem a gyártót, sem az alkalmazót nem érdekelte. 

Chile 1973

• Aztán jött az 1973-as puccs Chilében. Ugyanazon a napon történt, mint a WTC repülőinek a tragédiája. Még politikai vitakört is tartottam róla a suliban, egy kalap alá véve Angela Davissel, holott a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz. Allende elnök az amerikaiak lábára a rézbányák államosításával lépett rá, azt már csak nem hagyhatták.

Afganisztán 1979

• Ezt a szovjetek kezdték, nekik is ki kellett már próbálni az új fegyvereket. Azóta állandó piaccá vált, mikor kinek, de folyamatosan lehet eladni ide. A perzsák évtizedeken át sikeresen bújtak ki minden kísérlet alól, hogy valamilyen konfliktusba belerángassák őket, egyedül Irakkal nem vergődtek zöldágra. Ebből lett a nyolc évig tartó iraki-iráni háború másfél millió halottal és jó sok elhasznált fegyverrel. Itt a nyugati hatalmak megelégedtek azzal, hogy hátra dőltek és nézték, hogyan fogy a fegyver (meg az ember, ami csak járulékos veszteség). Ráadásul az amerikaiak, britek, franciák és japánok (!) által szállított vegyi fegyverek, amelyeket aztán a nem kevéssé őrült Husszein a saját országában élő kurdok ellen is bevetett.

Kuvait 1991

• Az Öböl háború 1991-ben túl gyorsan lezajlott. Igaz, hogy az amerikaiak és a britek egymást is lőtték (akkor ismerkedtünk meg a „barátságos tűz” perverz fogalmával), de Kuvait annyira kicsi, hogy ott hamar végeztek. És a felrobbantott olajkutak helyreállítása is szépen hozott a konyhára. A világraszóló magyar találmányt, amely egy harckocsi alvázra szerelt MIG 29-es hajtóművével sorban fújta volna el az égő fáklyákat, ahogyan itthon tette Algyőn, ki sem engedték. Red Adair emberei tízszeres költséget számítottak fel a saját technológiájuk alkalmazására. Akkor csodálkoztam, miért nem mennek Husszein után és semmisítik meg a diktatúráját, ma már tudom. Éppen azért nem döntötték meg a rezsimjét az Öböl-háborúban, – semmi lett volna, ha tényleg akarják –, hogy maradjon talonban egy helyszín, ahol majd lehet megint játszogatni. 

Jugoszlávia 1991-1999

• Így viszont maradt amit el lehetett sütni, ezért indult meg 1991-1999 között a jugoszláv polgárháború, ahol a vége felé kényelmesen lehetett bombázni Belgrádot és Boszniában meg lehetett szabadulni a kimerült, de azért mérgező urániumot tartalmazó töltetektől.

Irak 2003

• 2003-ban Irakban már marha nagyot kellett hazudni, hogy el lehessen indítani a beavatkozást, amikor nem is volt olyan ürügy rá, mint 1991-ben, hiszen Husszeinnek nem sok köze volt a WTC-hez és tömegpusztító fegyverei sem voltak. Bele is bukott Tony Blair. Bezzeg a kis Bush-t újraválasztották. 

Arab tavasz 2011

• Majd jött 2011-ben az arab tavasz. Ez utóbbi oly jól sikerült, hogy mindenféle leágazásai vannak a mai napig, legemlékezetesebb a szíriai polgárháború. Pedig az idők hangját rosszul dekódoló Obama majdnem beleköpött az amerikai héják levesébe, amikor néhány hónappal később végre kiiktatta Oszamát, ezzel kihúzván az egész Al Kaida méregfogát (azt nekem senki nem tolja fel, hogy ezt nem tudták volna korábban megtenni, ha akarják). Ha ez nem történik meg, akkor arab tavasz helyett lehet, hogy most Pakisztánban dúlna a háború. Így viszont Szíriában lehetett rengeteg fegyvert eladni a különféle feleknek, különösen, hogy az oroszok is beszálltak. 

Fel! Támadunk!

De mostanra már megint felhalmozódott annyi fegyver a demokratikusnak mondott országokban, hogy azoktól meg kellett szabadulni. Csak most hozzánk közelebb robbant ki a dolog. Kiderült, hogy akárcsak a kuvaiti háború, a rendszerváltás sem fejeződött be azzal, hogy vége lett. A szovjet eszme pánorosz köntösben feltámadt és rombol. Senki nem tett semmit a Krím annektálása óta elszabadult hajóágyúként viselkedő Putyin megállítására: a fegyvergyárosok most a kormányokkal fizettetik meg az elavult fegyverek Ukrajnába küldését, és a kormányok így szerezhetnek népszerűséget, segíthetnek valóban az ukránokon és közben nem kockáztatják az orosz olajszállításokat.

Árnyalás

A németek bojkottot hirdettek az orosz szénre. Az orosz szén az orosz energiahordozók importjának 5 százaléka. A másik oldalon az ukránok nem voltak mindig áldozatok, fasiszták is voltak (mondjuk mi is) és zaklatták a kárpátaljaiakat (amire most azt mondják, orosz provokáció volt). És így tovább. Árnyaltabb megfogalmazásban nincs fehér hős és fekete gonosz, csak éppen az emberek nem szeretnek árnyaltabb megfogalmazásban gondolkodni. Az amerikaiakról nem is szólva, csak azok egy másik szemszögből nézve színtévesztők, ami nekik fekete, az másoknak fehér és fordítva. 

2022. nyár