Azt kell mondanom, hogy ez a könyv nagyon ravasz. Egy kapitalista apologétával állunk szemben, akinek ez a világ a létező világok legjobbika, és aki szentül hiszi, hogy az emberi társadalom – vagyis hogy annak a monopolkapitalizmusra épülő euro-amerikai ága – a bölcsek kövének birtokában van, és megmondja az egyedüli tutit, hogy mit kell csinálni, hova kell „haladni” és hogyan. Nem fogom lecsapni a magas labdát és azt mondani, hogy éppen azért vagyok pesszimista, mert attól félek, így is van: ez a világ a lehető világok legjobbika.
Már a kiindulási pont sem stimmel. Factfulnessnek, tényszerűségnek titulálja a könyvét, holott éppenséggel nem annyira tényekkel, mint inkább statisztikákkal manipulál. Márpedig a statisztika éppenhogy nem tény hanem a tények tetszőleges és önkényes csoportosítása. Félrevezető, hamis képet ad. Szerzőnk számokkal dobálózik, amelyek átlagok, vitatható mérőszámok, többféleképpen megközelíthetők és mindig a szerző kívánsága szerint forgathatók. Semmi nem áll távolabb a tény meghatározásától mint a statisztika fogalma. Közismert a mondás, miszerint statisztikával bármit be lehet bizonyítani és annak az ellenkezőjét is. Az alábbiakban pár példát be is mutatok erről.
Ugyanakkor az alapvető axiómákat meg sem kérdőjelezi. Hogy csak egy példát mondjak, az egy főre eső nemzeti jövedelem még vásárlóerő paritáson sem megfelelő összehasonlítási alap, mégis ezt teszi meg a rangsorolás eszközének. A jegyzetekben ugyanakkor elismeri, hogy nem lehet a körtét az almával összehasonlítani, és egy gazdag országban a szegénység teljesen mást jelenthet, mint egy szegény országban. Amit nem tesz hozzá, hogy éppen a szegény országban fáj kevésbé a szegénység, részben mert mások is azok, részben mert amit a fenti mérőszám szegénységnek mér, a valóságban inkább önellátást jelent. Már legalábbis ott, ahol a Nyugat még nem rombolta azt szét, hogy kávéültetvényt létesítsen a helyén, ahol a korábbi lakosság 10%-ának ad munkát – ha ad.
Az első, leleplezőnek szánt 13 kérdés tendenciózusan válogatott számhalmaz, aminek két baja van: az egyik, hogy olyan témákról szól, amit már régóta sulykolnak az emberekbe, a szerző véleménye szerint helytelenül, a másik, hogy a tényszerűség jegyében számokat tartalmaz. Márpedig a szám nem tény, megintcsak. Jelen esetben rendszerint egy átlag, sok-sok tényezőnek az átlaga. Az átlag rengeteg tényt elfed. Csak egy példa: „Ön szerint a világ lakosságának legnagyobb része milyen országban él? Alacsony, közepes, magas jövedelmű országban?” Már a kérdés is csalóka, hiszen hogy hol húzzuk meg a határokat, teljesen önkényes. De tegyük fel, hogy nagyjából okosan vannak meghúzva. Kicsi gondolkodással a tájékozottabb ember rájön, hogy alacsony jövedelműek biztosan csak Afrikában vannak, Ázsia az utóbbi két évtizedben nekilódult a gazdasági fejlődésnek. Miután pedig Ázsiában él a legtöbb ember (Kína + India önmagában két és fél milliárd), tehát nyilván a válasz az, hogy a közepes jövedelműben. A jegyzetekben látható, hogy a Világbank beosztását követték a közepes jövedelem meghatározásánál. És valóban, B a jó válasz. Hátradőlhetünk. Vagy mégsem? Sem Kína, sem India nem arról híres, hogy nincsenek társadalmi egyenlőtlenségek. És a többi ázsiai országban is vannak multimilliárdosok és vannak nagyon szegény emberek. Hiába élnek egy olyan országban, amelynek átlaga közepes jövedelmű, őket ez kevéssé vigasztalja.
És az összes többi kérdést is ki lehetne vesézni így, mindenütt meg lehet találni a hibát, amit jóindulattal figyelmetlenségnek, ám gyanakvóan inkább tendenciózus manipulációnak lehet minősíteni. Legtöbb állítása még saját paradigmáján belül sem igaz: Vagy olyanról beszél, amit egy kicsit is tájékozottabb ember már nem gondol (a népesedés telítődési görbéje), vagy olyanról, ami rendkívül egyoldalú (régen jobb volt: kinek, miért, milyen tekintetben?) Nem csak a közegészségügyi problémák a döntők és nem azok határozzák meg az élet minőségét. Az erőforrások el- és felhasználását, a növekvő terrorizmust és annak eddig nem ismert formáit (öngyilkos merénylő) elegánsan figyelmen kívül hagyja, a fenntarthatóság fogalmát tévesen értelmezi és az ökológiai folyamatokról pedig valószínűleg halvány lila gőze sincsen.
Talán az egyetlen jó meglátás a könyvben, amivel maradéktalanul egyetértek, hogy nincs olyan, hogy fejlődő meg fejlett. A politikában is az a végzet, amikor a kérdésre, „mondd testvér, mit hiszesz? A homoúziont, vagy a homoiúziont?” nincs jó válasz. Ha van rajtad sapka, azért vernek meg, ha nincs, akkor azért. Ha nem velünk vagy, ellenünk. Ha nem fejlett vagy, fejlődő vagy. Ehhez jött még régen a „második világ”, azaz mi, szocialisták, kommunisták, ki minek mondta, ami mára elolvadt, ezért csak kettő maradt, és a fejlődőket nem harmadiknak hívják már. De sajnos felzárkózás sincs, csak kontinuum van. Ha egyáltalán elfogadjuk az emberi társadalom haladásának lehetőségét (mert ugyan honnan hova haladna, mi lenne a célja, stb.) akkor sem lehetnek illúzióink afelől, hogy mindenkinek egyformán jut, mindenkire egyformán érvényes ez a haladás fogalom. Önmagában ellentmondás, hiszen tudjuk, hogy különféle fejlődési szinteken állunk. Egy folyamatos, lépcsőzetes átmenet figyelhető meg, nyugatról keletre, északról délre. Ebből kilógnak az olyanok, mint Japán, ami nagyon is keleten van, vagy Ausztrália, ami meg délen, de a megállapítás tendenciaszerűen mindenképpen igaz. Ázsia valóban zárkózik, Afrika meg lemarad. Ám „felzárkózás” már csak azért sem lehetséges, mert ha marad a jelenlegi tendencia, a „fejlettek” még fejlettebbek lesznek mire a „fejlődők” oda érnek, ahol az előbbiek most állnak. Hiszen ezt maga Rosling is elmondja, amikor arról beszél, hogy a mai egyiptomi életszínvonalon élt kiskorában.
„Találmánya”, hogy az életszínvonal osztályozásában kettő helyett négy rekeszt vezet be (1-4-es szintig), még nem tesz csodát: ugyanúgy elrejti például azt a tényt, hogy négyes szinten élők között vannak néhányan, akik nem négyes, hanem huszonnégyes vagy hatszázhuszonnégyes szinten élnek: a szupergazdagok, akik egyre gazdagabbak lesznek, miközben a szegények relatíve egyre szegényebbek. Ugyanakkor nem fogalmazza meg, mit ért haladás alatt. Mi az, hogy haladás? Hova akarunk elérni? Mit akarunk elérni? Ki és hányan? Óriási eltéréseket, végleteket fed el egy-egy átlagos szám. India szegénysége is kétélű: az a jó, ha mindenki betonházban lakik és motorbiciklire vágyik mint az ő példájában? Vagy amit én láttam – igaz, még a nyolcvanas években, amikor India nem „zárkózott” felfelé – egy vályogból épült árvaházban a világ végén, a szubkontinens legdélibb szegletében, ahol minden gyereknek egy kis ruhácskája volt, egy másik meg a kötélen száradt. Egy marék ételt kaptak minden étkezéskor és nem volt elektromosság az épületben. Ennek ellenére, vagy éppen ezért szó sem volt lesütött szemekről, nyomott, depressziós hangulatról. Vidámak voltak, egészségesek és életerősek. Lehet, hogy életszínvonaluk a béka segge alatt volt, de életminőségük messze meghaladta egy mai hajszolt menedzserét vagy három műszakban dolgozó munkásét.
Ezzel szemben nálunk, Magyarországon, ahol ugye a statisztikák dicshimnuszokat zengenek a gazdasági fejlődésről (mert Orbánék uniós pénzekből stadionokat építenek, sporteseményeket rendeznek), több, mint kétszer annyi nyugdíjas él szegénységben, mint nyolc éve (hvg.hu 2018.12.04.). A jelenség pedig egyáltalán nem csak ránk igaz. A gazdagok világszerte egyre gazdagabbak lesznek és a jövedelmi olló nő, mint azt Thomas Piketty francia közgazdász megírta és mint az alábbi grafikon is bizonyítja. Felhívnám a figyelmet az alsó, zöld vonalra, ami azt jelzi, hogy a világ legszegényebb 20%-ának részarányos jövedelme majdnem a felére esett vissza harminc év alatt, akármennyi is ez számszerűen. Tehát a „haladásból” ők olyan nagyon nem részesülnek, hiába élnek közepes jövedelmű országokban.
Statisztikákkal könnyű bohóckodni. Minden igaz és mindennek az ellenkezője is: a bűntények száma csökken az USA-ban, írja diadalmasan Rosling. Milyen bűntényeké? A lopásoké lehet, mert be van minden kamerázva. De a gyilkosságoké egyáltalán nem. 2016-ban tíz év óta először megint nőtt az erőszakos halálesetek száma a világon. Az USA-ban egyre több rendőrt ölnek meg. És nézzük csak meg, amit ő csökkenésnek ír, hogyan néz ki a valóságban:
Vagyis valóban, ha a kilencvenes évekhez viszonyítunk, csökken. De ha a hatvanas évek előtti időket vesszük figyelembe, akkor most érte el megint az 1963-as szintet. Fél évszázad kemény munkájával sikerült ugyanoda jutnunk, ahonnan elindultunk. És ez nem abszolút szám, hanem a százezer lakosra jutó. Akkor most miről beszélünk? Konkrétan Chicagoban így néz ki a helyzet:
És mielőtt azt hinnénk, legalább Svédország rendben van, ide is van egy grafikon:
Ez lenne a haladás? Ugye, hogy nézőpont kérdése? Bár azért ehhez a szexuális bűnözéshez megjegyezném, hogy az utóbbi időben már az is bűnnek számít, ha ráverünk egy nő fenekére. Kicsit túl van lihegve ez a téma, és ezt nem én mondom, a macsó, hanem nők. Olyanok, akiknek a helyén van az énképük és nem politikusok megvádolásával kívánnak a hírekbe kerülni.
A népesedés és migráció kérdése szintén nem olyan egyszerű, ahogyan Hans barátunk láttatni szeretné. A világátlag lehet hogy csökken, de azért vannak cikis részek: Dezső Tamás valamelyik nap az M1 aktuális csatornán a Tádzsikisztántól Marokkóig tartó terület (Közép-Kelet, Közel-Kelet és Észak-Afrika) 28 államáról azt mondta: az ENSZ adatai alapján 1955-től mostanáig 454 százalékkal nőtt a lakosság és most 879 millió ember él ezekben az országokban. Ugyancsak az ENSZ előrejelzései alapján az várható, hogy ennek az övezetnek a lakossága 2050-re 1,282 milliárdra nő. A mediterrán térség az édesvízkészlet csökkenésével – nem csak Európában – „gyakorlatilag ki fog száradni” a következő évtizedekben, így a népességnövekedés környezeti katasztrófával társulhat, és ez még súlyosabbá teheti társadalmi hatásait, beleértve a migrációt is. Azt állítani, hogy a klímamenekültek fogalma csak újságírói fogás, eléggé meredek. A regionális konfliktusok egyik legalapvetőbb kiváltó oka az erőforrások hiánya, köztük immár az éghajlatváltozás következtében egyre gyakoribb és súlyosabb vízhiány. Ha mindenki békességben és jólétben élne, sokkal nehezebb lenne az évszázadok óta egymás mellett létező nemzetiségeket, kultúrákat és vallásokat egymás ellen hangolni. Az mondjuk igaz, hogy nem lehet állandóan farkast kiáltani, mert akkor a végén nem hiszi el senki, mint most Trump.
Nem helyes az sem, ha kiemelünk egy-egy elemet és azt nagyítjuk fel: az állatvédők egy-egy fajt. Csakhogy más szemében a szálkát, magáéban a gerendát. Rosling is kiemelt egy-egy fajt, amelyről tudta, hogy az évtizedek óta folyó fajmentő akciók következtében a populációja ma már biztonságosan növekvő (tigris [de melyik?], óriás panda, keskenyszájú orrszarvú), és ezt tette bele a kvízébe, miközben sok száz egyéb faj éppen 1996 óta került fel a kihalófélben lévő állatok vagy növények listájára. A természetvédelmi területek növekedése pedig egyáltalán nem örvendetes tény, hanem annak köszönhető, hogy egyre több terület kerül veszélybe a mindenhol előretörő emberi jelenlét miatt. Egy. Kettő, sokszor semmit nem jelent, hogy papíron védett egy terület, szükség esetén ugyanúgy nekiesnek vagy átminősítik, illetve az orvvadászokat egyáltalán nem érdekli, hogy védett-e vagy nem, amíg van a kínaiaknál kereslet az orrszarvú tülkére, elefántcsontra, Japánban a bálnahúsra, stb.
Látszólag jó poén Kuba esete, amely nézőpont szerint a legszegényebb egészséges vagy a legegészségesebb szegény ország. Megint bebizonyosodott, hogy a jövedelmi viszonyok és már a társasalom egészének egészsége sem függ össze, hát még a boldogság faktor. Amerika meg a legbetegebb gazdag. Ám biztos, hogy csak az egészségbiztosítás hiánya az ok? Nem az egészségtelen életmód? Akinek kalapács van a kezében, mindent szögnek néz, ezt is éppen Rosling hozza fel, egyébként teljesen jogosan. Csak épp saját magánál nem veszi észre. A monománia kárhoztatásakor saját magával keveredik ellentmondásba, hiszen ő is monomániás.
Demokrácia és gazdasági fejlődés: valóban nem a demokrácia teremti meg a gazdasági fejlődést, viszont csak gazdaságilag „fejlett” azaz gazdag országok engedhetik meg maguknak a demokrácia luxusát. Mert a valódi demokrácia rendkívül drága mulatság. Persze hogy nem lehet a harmadik világot hibáztatni, de nem azért, mert az ő egy főre eső kibocsátásuk alacsony, hanem azért, mert az ő bőrükön és költségükre élünk jól (és éppen ezért maradt alacsony az ő kibocsátásuk). Ha a jövedelemszint szerinti fejenkénti szén dioxid kibocsátás a jövedelemmel együtt nő, akkor most mi legyen? Hogyan kerüljenek ők is négyesre (aminek, mint mondtuk, nem sok értelme van). Gyarmatbirodalomról, technológia transzferről, túlnépesedett Európáról nem nagyon beszél. Pedig hát az igazság az, hogy a gyarmatosítás és az őshonos népek leigázása nélkül Európában valószínűleg nem lett volna idejük az embereknek a demokráciával szórakozni. Majd amikor kitaláltuk magunknak, exportálni akarjuk az egész világra. Ugyan miért lenne a május elsejei felvonuláson látható mezítlábas éltetők száma a mérvadó: ugyanúgy az európai divat követése, ha bőrcipőbe bújtatják a lábukat. Afrikában, ahol alkalmasint még jobban is esik mezítláb járni, miért kellene cipő? Ez a fejlődés?
Üssük agyon a nagymamát! Nevetséges példa. Az, hogy végső soron a nyugdíjalapok a legnagyobb befektetők a multinacionális vállalatokban, semmit nem magyaráz és semmit nem old meg. És főként nem okolható a modern kapitalizmus működési zavaraiért. Viszont igenis okolhatók azok a szereplők, akik külön-külön és együttesen, tudatosan vesznek részt a játszmában, akik egyre újabb lehetetlenségeket agyalnak ki a virtuális pénz gyarapítására, kezdve a közgazdászokkal, folytatva a tőzsdegurukkal, bankárokkal, és az olyan mohó sapiensekkel, mint Bill Gates vagy Mark Zuckerberg, majd befejezve azokkal a politikusokkal, akik tudatlanságból, hatalomvágyból vagy pénzéhségből lefekszenek nekik. És persze – önmagukban – a menekültek, üzletemberek és sajtómunkások sem okolhatók semmiért. Azzal a nagyon nagy különbséggel, hogy menekült senki nem akar lenni, míg az utóbbi kettő választás kérdése. Nagyon érdekes az EU szembesítése saját idióta bürokráciájával – lásd menekültügyi politika –, csakhogy ez egyáltalán nem új dolog. Már régóta tudjuk, hogy minden bürokrácia csak utólag tud korrigálni, és mire korrigál, máris más a helyzet, tehát olyan, mint antibiotikumokkal rohanni a rezisztens mikróbák után, mindig le leszünk maradva.
Kissé átlátszó az intézmények és a technológia, mint a haladás bajnokai dicsőítése! Az önmagában igaz, hogy a gondjaink eszkalálódnak és divatos szóval globálissá válnak. Ám egyáltalán nem biztos, hogy erre irdatlan vízfejek és veszélyes technológiák kialakítása és elterjesztése a válasz. Mint minden emberi vívmány, ezek is Janus-arcú találmányok, amiket lehet jóra és rosszra használni. Az ENSZ, a Világbank, az IMF töketlenkedése közismert, teljesen haszontalan és a nemzetközi tőkének kitett intézmények. Az internet is elvileg nagyon jó, de a terroristák is ott szervezkednek. És így tovább. A technológia eleve csak akkor rúg labdába, ha a katonák már kijátszották magukat vele, és akkor is nagyon egyenlőtlenül, hihetetlen kulturális rombolással, a hagyományok felrúgása, elvesztése árán. Ráadásul a manipulációs hatalmát sem szabad lebecsülni, mint az a Facebook körüli botrányok kapcsán kiderült. Számomra mindez csak azt igazolja, hogy a 17 éves egyetemista körül már nagyon hamar ott bábáskodott a hírszerzés, az FBI és most már a CIA is, amelyek nagyon hamar rájöttek, hogy fáradtságos munka helyett elég beépülniük abba a zagyvaság folyamba, amivel ez a „közösségi médium” buzog, és a rendszer keltette mesterséges közlési vágynak ellenállni nem tudván minden ember kiteregeti összes intim információját önként és dalolva, amelyet másképpen csak nagyon sziszifuszi munkával lehetne megszerezni.
Roslingnak teljesen igaza van abban, hogy nem szabad bedőlni a sürgetőzésnek, a most azonnal, mert különben késő lesz riadalmának. A hatóságok által elrendelt útzárak kiváló példái annak, a legjobb szándékú, de elkapkodott intézkedés is mekkora károkat okozhat, alkalmasint nagyobbat, mint maga az elsődleges ok. Ám a félelem, a pánik, illetve az óvatosság és az előrelátás nem ugyanaz. Azért mert nem dőlünk be a félelemkeltő híreknek, még nem jelenti azt, hogy ne kellene nagyon óvatosan bánnunk mindennel, amit művelünk.
Mindez azonnal kibukik akkor, amikor az általa valódi veszélyeknek aposztrofált problémákat sorolja. Itt van rögtön a világjárvány. Eleddig nem nagyon sikerült bebizonyítani, hogy a kergemarhakórtól a SARS-on át a madárinfluenzáig bármelyik újonnan kijelölt „halálos kórokozó” világjárványt okozott volna. Szerintem ez éppoly pánikkeltés mint sok más. A spanyolnátha esetében tendenciózusan elfelejtjük, hogy soha nem látott rombolás és éhezés, hatalmas mennyiségű, polgári területeken felhalmozódott egyéb közegészségügyi veszély, leromlott immunállapot, és így tovább után következett be. A pestissel példálózni meg eléggé szakmaiatlan és anakronisztikus, hiszen nem a középkorban élünk. Akkor mégis van haladás? Ugyanakkor tényekkel már sokkal nehezebb igazolni az ebola esetét: minden betegségnek megvan a maga telítődési görbéje az AIDS-től a kanyaróig, ebbe az ember csak nagyon érintőlegesen képes beleavatkozni. A már kiirtottnak vélt kórokról is kiderül, hogy jönnek vissza. Egyik esetben sem ér sokat a statisztika, és nagyon nehéz megmondani, az eredmények illetve a kudarc mennyiben tekinthető a biológiai folyamatok inherens sajátjának és mennyiben az emberi beavatkozások, vagy azok elmaradása hatásának.
A pénzügyi összeomlás valóban valós veszély, de könyörgöm, nem kellene a kapitalizmus alapelvein elgondolkodnunk, ha egyszer folyamatosan ilyen krízisekhez vezet? Mi az a szent tehén, hogy nem lehet hozzányúlni?
Ami a harmadik világháborút illeti, a mai rendszerből következik, hogy kicsi az esélye: nem lenne jó senkinek. A viszonylagos világbéke időszakát mint véletlent írja le, holott erről szó sincs: a háborúban érdekeltek (az angol szakirodalomban military-industrial complex, beletartozik Bush olajkútjától Cheney újjáépítő vállalatáig nagyon sok minden, nem csak a fegyverek) már régen kitalálták a regionális konfliktus fogalmát, ahol el lehet sütni az időről időre felhalmozott és már amúgy sem korszerű fegyvereket. Viszont egy dolog biztos: ameddig ezek a fegyveres konfliktusok nem eszkalálódnak – márpedig arra odafigyelnek, hogy így legyen – addig nem lesz harmadik világháború és ezt Putyin is jól tudja. Neki is megvannak a kis helyi háborúi, a játszóterek, ahol levezetheti a feszültséget, utoljára a Krím, korábban a csecsenek, grúzok, stb.
Rosling nem is rejti véka alá, hogy ő van a bölcsek köve birtokában, mi csak ugathatjuk az ő felsőbbrendű tudását: „Nem azt mondom, hogy ne aggódjatok. Azt mondom, hogy a valódi gondok miatt aggódjatok.” De hogy mi a valódi gond, azt majd én mondom meg, a kellőképpen manipulált statisztikáimmal. A kritikus gondolkodást nem ártana saját magán kezdenie. Kiválogatni az elméletemet, mondandómat alátámasztó statisztikákat és adatokat, elhallgatni vagy tévesen beállítani azokat, amelyek a mondandómat nem támasztják alá, nem túl etikus magatartás, bár sok kutatóra jellemző. Ráadásul kifejezetten kulturális rombolásra szólít fel: európai cég logójában ne legyenek az Alpok, az amerikai cégek legyenek teljesen megkülönböztethetetlenek és alaktalanok. Persze ettől még gyökeresen amerikaiak maradnak és fertőzik az összes többi, tőlük különböző társadalmat, mert ez a lényegük, erre találták ki őket. Ennek a filozófiának a neve kozmopolitizmus, és először a zsidó mozgalmak, aztán a szocialisták kapták fel, most éppen a kapitalizmus tarol vele.
Úgyhogy nehogy már elhiggyük ennek a jószándékú, monomániás egészségügyi statisztikusnak, hogy a világ jó irányba halad. Nem halad az semmilyen irányba, jó, ha sikerül saját ösztöneinket és technológiánkat túlélnünk, mint azt egyrészt Konrad Lorenz, másrészt Neumann János már az ötvenes években megjegyezte.
Hans Rowling: Factfulness, Sceptre, UK 2018
Vélemény, hozzászólás?