Érdekes a kultúra, vallás, rítusok és szokások összefonódása, amikor konvencióvá érik egy hagyomány. Mindenki másképpen viszonyult hozzá. Nemrégen volt halottak napja. Akinek a konvenció a fontos, ragaszkodik hozzá, hogy pontosan azon a napon látogassa meg a halottait, amit a naptár kijelöl. Mert különben mit szólnak a szomszédok, falubeliek, satöbbi. Van persze ennek is értelme, hiszen milyen más, ha egyetlen éjszaka világít az összes sír, mintha ki-ki szabadon választott időpontban gondolna a halottaira. Van olyan, aki tudatosan ki sem megy, merthogy ő otthon is tud rájuk emlékezni, úgymond. Másokból teljesen természetesen fakad egyfajta empátia, szükségét érzik, hogy meglátogassák a szeretteiket, sőt a szeretteik szeretteit is, szülőket, testvéreket és unokatestvéreket is, akik pedig se ingük, se gatyájuk. Tanulságos végig menni ilyenkor a temetőkön. Van, ahol senki nem járt az égvilágon, teljesen belepi a sírt, emléktáblát a lehulló levelek tapétája és ha az ember nem tisztogatja le, egyáltalán nem is látszik, ki fekszik ott. Más síroknál – és nemcsak a frisseknél – látszik a gondoskodás, mint az utak mentén egy-egy balesetben elhalt személy emlék-keresztjénél, telis-tele vannak mindenfélével, kis kövecskékkel, mécsesekkel, virágokkal még olyan is előfordul, hogy – a keresztény és pogány hagyomány keveredéseként, akár korábbi nagy ateistáknál is, – egy ezüst tollat tartanak készenlétben, amivel írni lehet a drága halottnak.
Amióta elterjedt a hamvasztás, a temetésen kívül el is lehet szóratni szeretteink hamvait, vagy kitesszük otthon a polcra, hogy mindig velünk legyenek. „..isa, por es homu vogymuk” mondja a magyar nyelvemlék, az Árpád-kori halotti beszéd. Van, aki azért hagyja a port és hamut a polcán, mert nincs pénze temetésre. Van, aki arra vár, hogy melléje költözhessen és majd együtt adják át őket az enyészetnek. Valaki régen, amikor a hamvasztás és főleg a hamvak hazavitele nem volt még annyira elterjedt és magától értetődő, a kérdésre, hogy mi az a szép váza a polcon, csak annyit válaszolt: „Vilike”. Mármint, elhunyt férje. De a néplélek nem tud meglenni humor nélkül, ezért a hamvakból is viccek keletkeztek. Már jó régen. Amikor Kohn bácsi felesége meghalt és elhamvasztották, kikérte a hamvait, hogy majd megőrzi, vagy a kertben eltemeti. Ám mikor télvíz idején hazafelé igyekezett, a csúszós, síkos úton már vagy harmadszor esett hasra, akkor bosszankodva kinyitotta az urnát és így szólt: „Kegyelet ide, kegyelet oda, szórok!”
Túl azon, hogy van valami hátborzongató mai kultúránk számára ebben a halott-kultuszban, a két klasszikus megoldás, vagyis a koporsós temetkezés és a hamvasztás nem túl környezetbarát megoldás. Vagy gondoljunk csak a Gangesz vizére és a rajta, a partján elégetett mérhetetlen mennyiségű fára, amelynek segítségével a hinduk küldik a végtelen utazásra a halottaikat. A tibetiek praktikusabbak, kirakják a sziklákra, az ég madarainak, eltemetni úgyse tudnák, nincs föld, le nem bomlana, alig van biológiai bomlás. A madarak megoldják, mint Afrikában a sakálok.
A Telex egyik cikke szerint egyszerű, de hatásos megoldás lehet a városokon kívül, erdőben temetkezni, hiszen így elkerülhető a további környezetszennyezés: nincs szükség peszticidekre, műtrágyákra és üzemanyagra a városi temetők karbantartására használt gépekhez. Ez valóban meggondolandó, a Komárom megyei Agostyánban már létezik egy ilyen emlékerdő, de ahhoz is előbb el kell a kedves halottunkat égetnünk, hogy ott eláshassuk vagy szétszórhassuk.
Mindebből megint csak azt szűrtem le, nekem jó lenne komposztálódnom, akkor nem okoznék ilyen gondot senkinek, táplálnám azokat a növényeket, amelyek belőlem nőnek. Hát nem az a normális? Hát nem az a legtermészetesebb módja az elmúlásnak? Lucerna, szalma, faforgács és fűrészpor, akárcsak otthon a kertben vagy a komposztvécében. A többit elvégzi a halálon felnővő élet, bekapcsol téged az örök körforgásba. Persze, hogy nem lehet itthon megcsinálni, akárcsak a víz kivezetését a tájba, jól körbe van bástyázva jogszabályokkal, hogy lehessen hivatkozni rájuk, amikor nem engedünk valami kézenfekvő és magától értetődő, mindenki számára előnyös megoldást. Amerikában – hol máshol – már vannak cégek, akik rárepültek a témára, sőt a Recompose nevű vállalat Washington államban hírlevelet is fenntart, amelynek segítségével más államokban és országokban is próbálja népszerűsíteni a témát, hogy ki-ki otthon puhítsa saját törvényhozóit, mondván: ugyan, komposztálódjunk már.
Vélemény, hozzászólás?