Űrszemét

Oly korban éltem én a földön, amikor Werner von Braun, a fasisztáktól a mccarthystákhoz átigazolt tüneményesen tehetséges és a rakétahajtás megszállottjaként fausti alkuban a lelkét eladó német arisztokrata mérnök Saturn V rakétája Holdra szállította Neil Armstrongot. A szótlan, szikár amerikai patetikus kiszólását aztán azóta felkapta a világsajtó és messzi széllel hordta körbe a földgolyón. „Kis lépés egy embernek de nagy lépés az emberiségnek” mondta ő, pedig az egész igazából nem volt más mint porhintés és szemfényvesztés. Nem tettek mást, csak fölmentek összetaposni az égi utast, örök kísérőnket. Ebből még az emberiség körében senkinek semmi haszna nem lett, leszámítva persze azt a néhány keveseket, akiknek viszont jól jövedelmezett, hiszen igazából csak az összeget lehetett csillagászatinak nevezni, amibe került.

Távolról

Ahhoz túl drága volt, ami egyetlen valós eredménye lett, hogy egy James Lovelock nevű tudós, aki maga is dolgozott egy időben a NASA sugárhajtású hajtómű laboratóriumában, meglátván a fentről készült felvételeket a Földről, arra a gondolatra jutott, hogy ez nem lehet véletlen, ez a szivárványos kék lepelbe és bodros felhőfoszlányokba burkolt gömb (vagy tudományos pontoskodásssal gömböid) valahogyan több, mint a véletlen és kegyetlen erők játékának kitett halott égitest, amelyen történetesen megkapaszkodott egy vékony, áttetsző és a természeti erők játékának ugyanúgy kitett élet. Itt valami többről, másról van szó, vélte az Apolló űrhajó fényképeinek nézegetése közben és úgy döntött, hogy a görögöknek mégis igazuk volt: a föld él, mozog, és életet ad, joggal nevezhetjük élőlénynek ezt az egész bolygót, még tán a mélységben forrongó baljós erőkkel együtt is, de a tünékeny, áttetsző fátyolt, amit légkörnek hívunk, a nagy vizeket és a föld egész kérgét mindenképpen.

Érdekek

De ahogyan Lovelock-nak nem kellett elküldenie a Viking űrszondát a Marsra ahhoz, hogy megmondja kerek perec: ott élet nem lehetséges, ugyanúgy nem kellett volna ezért a fényképért a Holdat sem összetaposni. Lehet ujjongani az emberiség hatalmas nagy diadalán, lehet könnyekre fakadni a holdi kristályos fényekben egyhatodnyi súllyal ugráló asztronauták látványán, lehet őket hősként ünnepelni, de igazából ha magunkba nézünk, ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor be kell valljuk: a legmagasztosabbnak látszó vállalkozásokat is csak a meztelen érdek mozgatja, azok közül is a két legcsupaszabb és megkíméletlenebb: a harc és a pénz. Mindkettő hatalom. Hogy Lovelock-nál maradjunk, ő megmondta a Mars légköréről készült fényképek színképelemzése után, hogy ott élet nem lehet, mert a légkör redukáló gázokból áll és az élet, amennyire mi el tudjuk képzelni, ilyen körülmények között nem maradhat fenn. Mégis kierőszakolták a költséges kísérletek folytatását, miért is? Talán mert a Pentagon új műszereket akart kipróbálni, talán mert egy hiú tudóscsoport biztosítani akarta magának a megélhetést. Ki tudja azt pontosan?

Otromba technika

Egy biztos: az űrkutatásnak nevezett hókusz-pókusz jelentős része elkerülhető lett volna és más módon is lehetett volna megoldást találni a problémákra, ahogyan az állatkísérletekkel is kezdenek leállni a biológiai, orvosi kutatásokban. Főleg azért, mert lehetetlenül nehézkes és otromba technikánk, amellyel a világűr meghódítására készülünk, sokszor több kárt okoz, mint hasznot. Nem, nem a hősi halott űrhajósokra gondolok, akik vagy már menet közben bent égtek, mint a Challenger utasai, vagy csak néhány évvel később végzett velük valami egyéb kór. Nem. Mindannyian megkapjuk a magunkét a kíváncsiságunkért. És főként, a felelőtlenségünkért. A Föld körüli pályán maradáshoz 29 000 km/óra sebességgel kell repülni. A Mir űrhajóból kidobott szemét, az orbitális pályán levált hordozórakéták darabjai mind ezt teszik, és egyre nagyobb veszélyt jelentenek a többi űrszondára. Saját hulladékunk találhat úgy fejbe, hogy attól koldulunk. Képzeljük csak el, hogy már az űrben is van környezetvédelem, és a nemzetközi űrállomást úgy kellett tervezni, hogy lehetőség szerint minél jobban ellenálljon a száguldó, emberalkotta lövedékeknek, amelyek hihetetlen sebességük folytán akkor is mérhetetlen pusztítást tudnak végezni mondjuk egy túlnyomásos föld körüli rendszerben, ha egyébként méretük egészen parányi, akkora, mint egy puskagolyó. 

De ha elvesztik a lendületet és letérnek a Föld körüli pályáról, sorsuk akkor sem egészen megnyugtató. Bár megnyugtatni nyugtatnak minket folyton, mondván, annak esélye, hogy eltalál valamilyen űrből lehulló ajándék, kisebb, mint hogy villámcsapás áldozatai leszünk, ez azért sovány vigasz. Egyrészt, mert a villám is sokakat eltalál, pedig azt még nem mi csináltuk. Másrészt, mert az űrszemét egyre növekszik és annak a texasi házaspárnak, akiknek a házától 45 méternyire esett le egy elefánt nagyságú űrrepesz, mondhatják, hogy ez igen ritka és hogy a többi ilyen szemét a légkörben elég. Ez mindenesetre nem égett el és a szakértők sem tudják, miért. Pedig aluminiumból van, aminek 2500 fokon szépen gázosulnia kellene, de úgy látszik, nem minden emberalkotta anyag ismeri a kémia törvényeit.

1998