Miként Márainak a nagymamája, nekem a szocializmus Budapestje ma a történelem, amit olyan hihetetlen könnyedséggel sikerült a teljes feledés homályába taszítanunk, mit taszítani, igazából nem is kellett azt taszítani, egyszerűen kihullott, az enyészet és feledés fáradt kútjába pottyant mindenestül, legalábbis az én nemzedékem számára. Persze voltak idősebbek, akiknek ez a felejtés nehezebben ment, nem voltak rá képesek, mert nehezen gyógyuló és korábban sokáig nyalogatott sebeket lehetett újfent büszkén a kirakatba tenni. Nekem csak egy megveretés jutott, az sem igazán komoly, mert a heréimnek irányzott rendőrtérd elsiklott védekezésül magam elé kapott combomon és csak egy vörös-kék Vasas színű véraláfutásos zúzódás lett az ilyképpen kiosztott mammutpusziból, meg egy felrepedt ajak, amelyre azt lehetett mondani, hogy kifújta a szél (senki nem hitte el).
Az eseménnyel kapcsolatban annak idején számos gondolatom támadt, de én már nem az a nemzedék voltam, aki nem tud felejteni és egész életében az akkor kapott sebekből él. Szerencsére még megtapasztalhattam, milyen lehetetett, de nem kellett tevékeny, aktív életem nagyobb részét az állandó önkontroll tudathasadásos állapotában töltenem. Természetesen a Duna miatt nem fértem akkoriban a bőrömbe, hiszen ez volt az a gennyes góc, ami köré tömörültek a felfakadni kész indulatok, amelyen nem csak a kommunista rendszer minden betegsége meglátszott, mint azon a bizonyos állatorvosi lovon, hanem amely ökológiai, környezeti szempontból is egy teljes agyrémként tornyosult fölénk, ugyanakkor más, kevésbé egyértelmű környezeti veszélyektől eltérően kiválóan lehetett zászlaja alatt olyan egymástól teljesen eltérő habitusú, gondolkodású, eszmei, politikai pártállású embereket tömöríteni, mint Kodolányi Gyula és Lányi András, Makovecz Imre és Vargha János, vagy kicsit később a Fidesz akkori vezérkara és az MDF, FKGP környezetvédelmi szakértői. Arra is kiválóan alkalmas volt, hogy érzelmi alapon induló és érzelmi alapon döntő emberek vessék be magukat teljes erőbedobással, akik egyébként sem az ökológiához, sem a politikához nem értenek semmit, lévén művészek, nyugdíjasok, vagy akár csak egyszerű munkásemberek. Ezt mostanában nem nagyon szoktuk emlegetni, hiszen elfogyott ennek az eszmének a hitele is, de bizony voltak olyan melósok, akik ugyanúgy átlátták a helyzetet és ugyanúgy elegük lett a felelőtlen handabandázásból és egy szűk technokrata lobbi manipulációiból. Egyetlen közös ellenségünk volt, a gát, amely szimbólummá magasodott.
Az eset 1986-ban történt, egy februári napon, ami sokunk számára emlékezetes marad, mint a néphatalom fényes megnyilvánulásainak egyik leghatározottabbja, egybevethető a március 15-i balhékkal, amelyek már évek óta akkor amolyan feszítőpróbák voltak, hogy lám, meddig mernek elmenni. A merésen erősen hangsúly volt, mert akkoriban a néphatalom már nem volt annyira magabiztos, mint néhány évvel korábban még. Ezt onnan tudom, hogy láttam. Láttam a szolgálatot teljesítő szakaszvezető szemében, aki gumibotjával kezelésbe vett. Mikor az első ütés a hátamon csattant, (hátulról, merthogy ő a parancsnak megfelelően ekkor most éppen engem, aki már akkor is nagy tömeg voltam, oszlatott), egész csomó érzelem kezdett kergetőzni a fejemben. Először is felfogtam, hogy ez az ember, pisztolyával, gumibotjával és egyenruhájával egyetemben fél tőlem. Az isten tudja, milyen veszélyes ellenfelet lát bennem, csak mert együtt mertem sétálni a Dunaparton egy maréknyi osztrák környezetvédővel és nem szállt inamba minden bátorságom a felvonuló kis kékruhás hadsereg és az első „Tessék hazamenni!” felszólítás után. Villogó szemén láttam a sarokba szorított oroszlán kétségbeesett elhatározását, hogy most aztán harcol, akármi lesz is. Ebből azonnal az is kiderült, mennyire a végletekig primitív ez az ember. Arcomon ugyanis nem harag, epés düh, hanem inkább valami értetlen csodálkozás tükröződhetett.
Először is, engem még soha nem vert meg senki. Másodszor is, nem akartam hinni az érzékeimnek. Olyan kába, értetlen állapotba kerültem, mintha valami filmen mozognék, vagy egy puha, de azért nem kellemes álom jelenetei peregnének a szemem előtt. Sem testben, sem lélekben semmit nem éreztem az egész lényemben a hatalmas, mindent betöltő csodálkozáson kívül. Egymás után csattantak az ütések a karomon, lábamon, és tágra nyílt ártatlan szemekkel figyeltem, hogyan veti rám magát még két specialista, akiknek mozgása már első pillanattól fogva különösen nagy szakértelmet árult el. Az egyik például olyan vehemenciával és fenyegető tekintettel közeledett hozzám és taszított a falhoz (egyébként a véletlen folytán a Külügyminisztérium épülete előtt voltunk), hogy el nem tudtam képzelni, talán csókolózni akar, vagy mit. Mikor a lába mozdult, már tudtam, hanyadán állunk, noha soha azelőtt (és azóta sem, hálistennek) még hasonló helyzetbe nem kerültem, és az egyetlen lehetséges módon védekeztem is: oldalt ugrottam, amitől a lendületes rúgás elcsúszott, és célt tévesztve a heréim helyett csak a combom belső oldalán zúzta össze a bőrt. Véleményem szerint ez hasonlíthatatlanul kellemesebb érzés, mint ha célt ért volna. Miután kezem a csodálkozástól még mindig a zsebemben volt, a következő ütéssel szemben tehetetlen voltam: a mester gumibotjával hosszában pontosan az ajkaimra vert. Már csak ebből is látható, ahogyan ezt a nehéz ütést, bevitte, hogy nem volt akárki. Ajkam azonnal felrepedt és sebből a vért szívogatva Sütő Mondd! című karcolata jutott az eszembe.
Ettől olyan boldogság öntött el, hogy ha lehet, még szélesebben elmosolyodtam. Nem csupán a meglepetéstől, de egy olyan érzéstől, ami ha lehet, csak növelte elképedésemet: alig akartam elhinni magamnak, de egész egyszerűen élveztem a helyzetet. Nem mintha mazochista hajlamokat fedeztem volna fel magamban, nem. Egy csöppet sem. De elégtétellel nyugtáztam, mennyivel jobb, ha az embert verik, mint ha ő ver másokat. Lehet persze, hogy adott körülmények között mondjuk az Andrássy út 60-ban nem kerekedett volna felül ez az érzelem a félelemmel szemben, de itt most az volt a helyzet, hogy ők féltek, nem én. Buta, korlátolt és agresszív fajtársaim szaporán csattogtatták hosszúkás, rugalmas harci eszközüket az ilyen-olyan, szerencsére jobbára kabátba burkolt testrészeimen, én pedig semmiért nem adtam volna az erkölcsi többletet és győzelemérzést, ami láttukra elfogott. Az incidensnek azután a személyi igazolványom elvétele vetett véget, amit néhány nappal később munkahelyemen az igazgatói szobában a belügyes összekötő tiszttől kaptam vissza, néhány évvel később pedig, amikor már az egész jelenet mindenestől „passé” volt, a múlt homályába csúszott, egy kedves barátom repedezett, ronggyá vert, megkeményedett, töredezett gumijú valódi gumibottal ajándékozott meg, amelyről itt-ott levált a nyakát övező fehér festék. „Memento injuris” gyanánt még sokáig tartottam a dolgozószobámban, míg csak az idő kereke ezt is jelentéktelen epizóddá nem taposta szét. Ma már azt sem tudom, hol van. Akkori igazgatóm viszont vajon mit szólna hozzá, ha erkölcsi prédikációjának eszmei mondanivalóját az orra alá dörzsölném? 1986-ban az egyébként mérsékelten vonalas pártembernek tartott orvos-igazgató azt találta nekem, taknyos zöldfülű kutató-tojásnak mondani:
– Fiam, ne menj ki az utcára. Az utcán nem lehet semmit eldönteni. A dolgok nem ott dőlnek el.
1989-ben, amikor a kommunista rezsimek egyre gyorsuló dominóhadként dőltek fel, amikor a prágai Vencel téren 800 000 ember követelte Husák leváltását, ugyan nem volt-e érdemes kimenni az utcára?
2000 körül
Vélemény, hozzászólás?